2018. május 6., vasárnap

Változások

Nem értem mi történik körülöttem.
Amikor elmegyek sétálni, a fejem kiszellőztetni, az út egyik oldalán hajléktalanok dobálják egymást sörösdobozokkal, illuminált állapotban, ordibálva, a másik oldalon pedig beparkol egy hófehér porsche valami sznob szálloda elé, amúgy meg hömpölyög az illatos és szép fiatal tömeg, péntek este lehet ezek szerint, buli, társasági élet, de nekem csak széthasad a tudatom ahogy nézek körbe, felpillantok az Égre, egy kis megnyugvás reményében, de a csillagok persze itt nem látszanak a fényszennyezéstől.
Érthetetlen különbségek, mesterségesen húzott vonalak és rangok, betáplált természetellenes igények ön- és közpusztító kielégítése, boldogságillúzió, boldogtalanságtompító szerek, feldolgozni, megemészteni nem tudom, sose tudtam.

Cikkeket olvasok különböző hírportálokon, próbálom kitalálni, melyik hazudik kisebbet, hol kevesebb a manipulatív céllal született ferdítés, hol nem a félelmemre, de nem is a naivitásomra építenek. Korrupció, gyűlölet, irigység, világok harca, kultúrák találkozásának összeférhetetlennek tűnőségei, nagyhatalmak, kiskirályok, olvasom, értem, sírok, kikapcsolom, begubózok, összeszedem magam, mit tehetek? Tüntetek, gondolkozok... Maradjak, vagy meneküljek, magyarázzak, vagy hallgassak, tájékozódjak, vagy behunyjam a szemem, higgyek vagy feladjam, sírjak vagy nevessek...?

Közben berántott valami. Szavakba önteni képtelenség. Hogy megtaláltam, mit kerestem, és olyan hihetetlenül félelmetesen sorsszerű ahogy ez az egész történt, hogy már már inkább megnyugtató, hogy másképp nem is lehetett volna. Hogy életem minden egyes lépése és külső történése ehhez a pillanathoz vezetett, minden lepergett másodperc ebben az egy pontban találkozott és sűrűsödött össze, hogy állunk abban a térdarabkában, ahol minden steril, ahol naponta életeket mentenek és olykor vesztenek el, ahol a monitor egyenletes csipogása jelzi, hogy minden rendben, szike a bőrbe vág, én asszisztálok, itt vagyok, és itt leszek, és ilyenkor nincsen semmi más a világon, csak ez a néhány négyzetméteres szelete az univerzumnak, ahol ő mellette állok, nem létezik semmi más, nem hatol a tudatomig, csak ez a csoda, elvarázsol, és maradnék még bármeddig, pedig már éjfél is elmúlt.

Menni, vagy maradni?
Hol van ilyenkor a szív, amit otthagytam azon a bizonyos farmon, hogy majd visszatérjek, s maradjak végleg? Hová lett? Új helyet talál magának végül koszos, beteg fővárosunkban? Az nem lehet... És talán mégis.

2018. február 7., szerda

"Kísérlete arra, hogy extrovertált emberré fejlődjön, ha ugyan az fejlődés, meghiúsult..."- Gerlóczy

Nem ostorozom magam amiatt már, hogy direkt kések 1-2 percet előadásról, mert félek hogy ha korábban érkezem beszélgetni kell valakivel és nem tudok majd mit mondani zavaromban, nem kényszerítem már magam oda a kis körökben beszélgető emberek közé, mely ellen minden porcikám, szorongva, sikítva tiltakozik, csak elfogadtam, ez van, próbáltam változni, de ebben nem tudtam. Szemükben talán furcsa vagyok, bár inkább csak egy szellem, aki ott van, de senki se látja.
Talán azért valahol remélem, hogy egyszer valaki leül majd mellém, és beszélni kezd hozzám, és hogy az illetőnek majd a szemébe merek nézni és aztán együtt megyünk át a következő előadásra is, és az 500 méter alatt amit egyik klinikától a másikig sétálunk, nem végig, megállás nélkül a hétvégi és a mai időjárás rejtelmeiről fogunk beszélgetni, és hogy nem áll be az első adódó nagyobb csoportba csevegni, hanem velem marad, és amikor vége az órának majd a Dunapartig sétálunk, ahol van egy játszótér, és ott úgy megpörgetem azon a forgó körhintán hogy szinte sikítva nevetünk, és utána egészen a Gellért hegyig kergetjük egymás árnyékát, mígnem azok beleolvadnak a szürkületbe, és a naplemente fényében elmesélem neki hogy egy lány összetörte a szívem, és hogy azután egy másik is megpróbálta, de neki már úgy igazán nem sikerült és talán már nem is lehet, és elmondom azt is, hogy évek óta nem eszem húst, és erre ő nem a megszokott "dehát, dehát, dehát az oroszlán is megeszi a gazellát"-al felel, elárulom azt is, hogy egy kis műhelyben fizikai munkát végzek tanulmányaim mellett és erre ő nem olyan csodálkozva néz rám mintha a Holdról jöttem volna, és aztán azt is elmesélem, hogy életemben akkor voltam eddig legboldogabb, mikor mindent itthagyva egy angliai tanyára menekültem ahol nem volt se térerő se előítélet és milyen felszabadító érzés volt mikor iszonyú sáros lettem miközben az esőben gyomláltuk a zöldséges kertet olyan emberekkel együtt akik szintén nem esznek húst és akikkel maximálisan elfogadtuk egymást és boldogan nevettünk ott a sárban tapicskolva. És utána, ott a naplementében, ő is mesél magáról dolgokat, talán az álmairól, talán a családjáról, talán tapasztalatairól, vagy egy érdekes könyvről amit nemrég olvasott, talán elmeséli mikor sírt utoljára, és azt is hogy mi az amitől az életben a legjobban fél, vagy azt hogy volt-e már szerelmes és hogy mi is egyáltalán az a szerelem szerinte. Éjszakába nyúló beszélgetésünk végén úgy búcsúzik majd el, hogy holnap találkozunk, vagy az is lehet, hogy felhív magához, és megnézünk egy filmet, ami nem amerikai és nem is akció-vígjáték, és utána együtt alszunk de nem úgy, és nem lesz szerelmes belém és én se őbelé, nem rontjuk el, és aztán másnap együtt megyünk az iskolába, és ezután már mindig lesz ki mellé ülnöm előadásokon, aztán lediplomázunk, és lehet hogy egyszer majd nem keres többé, vagy én nem keresem őt többé, hisz ugyebár ez az élet rendje, de az is lehet hogy 10 év múlva is együtt járunk majd a Gellért hegyre, amikor neki már gyerekei lesznek meg szakvizsgája, meg nekem is, mármint szakvizsgám, és akkor majd úgy fogom érezni hogy mégis csak igen, tényleg van olyan hogy igazi, törhetetlen barátság, bár persze ez akkor se lesz biztos, mert lehet hogy 30 év múlva megunja majd túl sokat ismételt vicceim, vagy én az ő okoskodását, de akkor is legalább addig úgy éreztük hogy na igen, most tényleg.
De nem ül le mellém senki, mert én se ülök le senki mellé.

2018. január 18., csütörtök

"29/2-es holnap reggel hazamegy"

Kórházi tartózkodásom emlékére

Most szúrtam be az utolsó heparin injekciót.
Zavar a zene, még a számítógép fáradt zúgása is. Kintről friss levegőt eresztek be, hátha felránt álmatag révedésemből, s segít papírra vetni a múlt hét történéseit. Mert erről határozottan írni kell.
Írni kell arról a különös járású ápolónőről, akinek energikus, lelkesítő, örökké derűs szavait sosem felejtem, s hogy búcsúzáskor a köszönetre, csak szerényen "Ugyan, ez természetes"-sel legyintett. De írni kellene minden egyes kollégájáról, akik erőn felül dolgoznak egy túlhajszolt fővárosi kórház valamely emeletén, s képesek még mosolyogni, törődéssel fordulni a betegeik felé, róluk, akik közül sajnos talán nem is mindenkit tudok megőrizni az emlékezetemben a nagy mennyiségben adagolt nyugtatók bódító hatása eredményeképp, de a biztonság érzése, mit tőlük kaptam megmaradt... Pedig mennyire féltem, rettegtem én előtte...!
Írni kell a doktornőről, akinek mosolya oly szép, hogy az ember elfelejt minden fájdalmat, kedves, szerény, tisztességes, hatalmas tudású angyal, ki nap nap után tart életeket a kezében. Ez az egész tevékenység, oly fantasztikusan csodás, lenyűgöző, és igazán valós, kézzelfogható...Megbabonáz.
Írni kell még a fiatal aneszteziológus doktorról, kinek kedves szavai homályba vesztek számomra, ahogy az altató szer hatni kezdett, de az érzést fel tudom idézni amit megnyugtató hangja kiváltott: melegség, biztonság.
A betegszállító bácsi diszkrét de végtelenül figyelmes törődése, egy egyszerűnek tűnő munka, könnyű lehetne talán belefásulni, de ő minden egyes beteghez ugyanazzal az empátiával és kedvességgel érkezik, és hogy kis termete ellenére hogy emelte át nagyobb növésű szobatársam ilyen könnyedén az egyik ágyból a másikba...?
Meg kell említeni a szobatársakkal való kellemes kis esti csevegéseket, melyek jó hangulatban teltek, de azért figyelnünk kellett, hogy túl vicceset ne mondjunk, mert a nevetéstől nagyon húzódik ám a seb...
S a fertőtlenítőfolyadék jellegzetes, és barátságosan ismerős illata... Visszaringatott azokba az időkbe, mikor még segédápolóként dolgoztam. Hiányoznak a kollégák, akiket szinte búcsú nélkül hagytam ott annak idején, kiktől oly sokat tanultam mind szakmailag, mind emberileg, hiányoznak a kórház tetőablakán át lopott pillantások a csillagos égre, egy mozgalmas éjszakai műszak közepette. Hiányzik a szeretet amit a betegeknek adtam, s kaptam is tőlük legalább ekkora dózisban, hiányzik még a reggelire osztott vizes zsemle összetéveszthetetlen illata is, s a pattogzó vakolatú, öreg, oly sokat látott falak is.
És szólnék még arról, hogy talán ez a műtét rálökött arra az útra, amit mindeddig kerestem. Talán megtaláltam a szakterületet... Hisztek a véletlenekben? Vagy inkább a sorsban? Akárhogyis... Ez a sok kedvesség, s kézzel fogható csoda... Azt hiszem végre tudom, mit kell tennem.

Hála és szeretet tölt el. A kórházi dolgozók, a családom és a barátaim felé.
Köszönöm.
Minden egyes reggel, melyen szemem e világra nyílik, egy ajándék. A napsugár, a fák, a kék ég..A levegő a tüdőmben, a szívem pulzálása. A mosolyok, a könnyek. S ott a lehetőség mindig. Minden egyes nap, perc magában hordozza a lehetőséget...Hogy tégy valamit, egy lépést előre, hogy mosolyogj, hogy segíts valakin, hogy rájöjj valamire, hogy ne add fel, hogy újabb kérdést tegyél fel, hogy megtaláld az utad, hogy szeress, hogy ölelj, hogy ne félj többé, hogy ne bánts többé, hogy szabad légy, hogy máshogy dönts, hogy változtass, hogy fejlődj, hogy fejlessz, hogy figyelj, hogy nevess...Hogy ÉLJ!

2018. január 2., kedd

Dear New Year

It's kind of funny, I still miss her.
I still sleep in her T-shirt.
But lot has changed since then. For sure.
I've been to North, been to West, but came back to continue living in my little town. Found home far from here, but realised the unbreakable chains which will always pull a part of my heart back here. I'm not sure I can ever really leave. I'm not sure if it's a curse or a blessing. And I don't think it's home. My mind has been shaped and matured here. Whether I want it or not, I'm hungarian. I can escape it partly, with months of hard work... But it will always be me.
I'm not making conclusion here of last year, and not making vows for the next.
But I feel gratitude and hope, emerging from the mess, and I have plans, I have work to do.
It's kind of funny, I still have those anxieties I've been fighting since years, but I decided not to care.
It's kind of funny, I have a boyfriend now. At least I think so. Who would have tought? Me, definitely not.

We just have to remember that all our little acts matter. All of them. Otherwise, what is the point?
Every smile matters, every little help, every step to disseminate consciousness and love, every living being, every plastic bag you don't buy, every animal you decide not to eat, every kiss you give, every breath you take and every dreams you have! We can make change. Noone else will do it instead of you. Our decisions matter!

2017. november 16., csütörtök

November akkor, s most

Lágyan simít végig arcomon egy hűs fuvallat, fülemen át tudatomba lebeg egy ismerős dallam, s nem tudom, a sötét éjben, a koromfekete aszfalton ülő esőcseppeken ezüstösen, kristályosan csillámló lámpafények hozzák-e az elmémbe kúszó hűvös, monokróm tisztaságot, vagy csak a belső kezdett-e újra körvonalazódni a mámoros folyadék immár lassan egy hónapja tartó mellőzése következtében. Hideg vízpermet frissíti arcom. Nem olyan kusza, nem olyan lehetetlenül színes és kilengő már az élet.
Néha nem hiszem el, hogy nem vagy már itt.
Legtöbbször nem hiszem el, hogy valaha voltál.
Nagy, rózsaszínes buborék, homályos belsővel. Ahányszor puha oldalához nyomom az orrom, hogy beletekintsek, csak messzebb sodródik.
Egy messzi város macskaköves utcácskáján sétálunk, este van, nyugalom, a lámpafények ekkor még sárgásak voltak, színes tükröződésekkel. Karcsú házak, meredek tetőkkel, oldalukhoz támasztva biciklik, virágfüzérrel, tarka falrajzok, s fogod a kezem, tavaly ilyenkor, talán utoljára, ahogy távolodó árnyékunk egybeolvad az este békés sötétjével.
Talán csak álmodtam.
Talán sose voltunk.
Talán csak az ég végtelen kékje volt az, s nem szemeid tiszta tükre, mit csodálattal néztem minden reggel, s este.

2017. október 23., hétfő

Darkness

The demons are here again.
Who will be stronger this time...?
Close your eyes... Just breath... Just keep breathing...

2017. október 19., csütörtök

Ősz

Észere sem veszem hogy fordul a szerda csütörtökbe, nem tudom szeptembert írunk-e, vagy már az október is elköszönni készül. A napok elszaladnak, mint üres vonatok a sosem találkozó sínpárokon, a hetek úgy peregnek ki kezeim közül mint apró üveggömbök, a földön szilánkosra törve, hogy a szél fújja végleg tova.
Egykor haladtam valamerre, legalábbis hittem.. Most nem kérdés hogy toporgok, vagy ha valami mozgás van is, az inkább hátra.
Határok, korlátok, nincsenek már. Halványan derengő vonalak rajzolódnak ki emlékek távoli foszlányaiból, melyek egykor szilárdan elválasztották mi a jó, mi a rossz; mint fekete festékcsepp a fehérben elkeveredve olvad szürkévé most, s nem tudom meddig léphet lábam, rám szólnak még, de nem értem. Belső és külső hatások, gyökértelenül táncoló fényfoszlányok, néhány kényszer, és mindenek előtt menekülés- ez jelöli ki utunk át a hurrikánon, néhány cérnaszál, elszakít a szél, új helyre fúj, nem volt elég erős egy sem, hogy átmentsem- vagy én voltam túl gyenge.
Szürkés árnyalatok másznak az ég tiszta kékjébe, s alatta a domboldal gyönyörűséges színkavalkádja terül el, ha a naptárat nem is nézem már, a levelek sárgája, bordója finoman lengedezi, ősz van- és a hűvös szellő az éjjelekben, mi szinte csípi kipirult arcom ahogy két keréken gurulok végig ugyanazon az úton napjában kétszer. Néhány napsugár átvibrál azért, meleget nem ad már. Sok különös arc, sűrűn pakolva a HÉV ülésein, a metróban már nem is arcok, csak körvonalak zsúfolódva egy hangosan, gyorsan suhanó fémdobozban, végig a város alatt, közeledve a középponthoz, oda tartunk minden reggel, s a kombinó nem tudja becsukni az ajtaját se, s hiába jön a következő, a villamosmegálló nem bír már el több embert. Egy nagy szívként dobog a város ahogy lépdelünk, haladunk, hová megyünk?
Messze vagyunk egymástól, hiába nyúl egy kapaszkodóért kezünk.
Furcsa dolog az utazás, főleg napi 3-4 órában. Mennyi szürke épület, színes kirakat, miket sose néztem meg jobban, hány lélek mellettem a különböző tömegközlekedési eszközökön, hány járművezető és ellenőr, mint háttérzaj, mint alma egy statikus csendéleten. Katyvasz, hangok, fények, szürke egyveleg, s mind mégis egy-egy színes élet, egy technikai csoda, egy tervezői zsenialitás, egy marketingfogás, s mikor este leszállok az utolsó járműről, és a két kerekemhez sétálok, majd felpattanok, csak akkor fújja messzire az arcomba csapó, igen, őszi szellő mindezt, mintha sose létezett volna.

Messze már a nyár.