2013. augusztus 12., hétfő

Cry

A délutáni napsugarak fáradtan erőlködtek, hogy még egy-két izzadségcseppet kifőzzenek belőlünk, ahogy ültünk a folyóparton, aminek a vize úgy habzott hogy még én sem mentem volna bele.
Biciklik letámasztva mögöttünk a fákhoz, flakonossör a kézben, szétesés az agyakban
Már vagy egy órája sírt, én ölelgettem, haszontalan szavakkal próbáltam nyugtatni, amit eredménytelensége következtében hamar abbahagytam, és míg ő arcát a térdei közé szorítva áztatta könnyeivel az Anyaföldet, én istenről kapartam valami feliratot a kiszáradt sárba, kinek létezése felől egyébként vannak kétségeim.
Aztán egyszer csak abbahagytuk. Mármint, ő a sírást, én meg a föld kaparászását.
Közben gondolatban magamat szidtam, bár egész más okból. Gyenge vagyok, és csalódnom kellett magamban, ez a nagy büdös helyzet. Bár ennek őhozzá és a fájdalmához semmi köze nincs. Ha ez egy próba volt elbuktam. Változni fognak a dolgok. Sőt már érzem, hogy változott is. A legtöbb esetben mennyire felesleges bármit is mondani. Szép lassan lefoszlanak a külsőségek és a görcsös kényszerességeim.
Átveszi a helyét a beletörődés.
Eszméletlen.
Miért hittem hogy bármit is számítanak a gyönyörű eszméim és a - főként szavakkal vívott - képmutató lázadásaim?!
I am a weak hypocrite.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése