2013. augusztus 31., szombat

Vision- How far CAN we go?

Bordó fénypontot láttam az előbb. Világítótoronyra asszociáltam, és a sötét üveg, ami a visszatükröződő elosztóm csalóka fényének adott keretet, az volt a tenger. A tenger, amit nem láthattunk. A tenger, ami kívül esett a korlátainkon.

Robogtunk abban az autóban, pedig mennyire nem szetem őket, a benzingőzükkel és az emberi lustaság elmélyítésével..
Nem ismertük a sofőrt, a határ után vett fel minket, stopposokat.
Ahogy egyre távolabb kerültünk az országtól, a helyzet félelmetessége nemsoká egyszerű természetességgel fordult át a szabadság üres, végtelen nyugalmat árasztó teljességébe.
Falvak, városak mellett száguldottunk el, fák mellett, melyekkel még nem ismerjük egymást, üdvözöltem őket, és a hegyeket, melyek közé a tegnapi vihar felhőinek maradékai lekúszva, holnapi viharfelhőkké tömörödve várták sorsuk. Föld, melyet még nem éritett talpam, melyet sose fog talán, elmentünk mind mellett, és tartottunk valami felé, habár az a hely nem volt cél, csak az, hogy messze legyünk.

Azt mondta a sofőr, hülyék vagyunk.
Azt mondta ő a tenger felé tart, az már csak pár óra plussz út lenne nekünk is, és ő szivesen elvisz minket.

Éreztem a bőrömön a sós víz permetét, tüdőm megtelt a tiszta levegővel, majd a gondolat szertehasdt egy olyan realitás éles pengéin, amik csak általunk szabott korlátok közé préselik be a létezésünk határtalan teljességét, fogva tartva, megmérgezve a lelkünket. Az ésszerűsség és a következményektől való félelem, a gyávaság, vagy csupán a felelősségérzet; oldalra pillantva, egy pici lény képében, egy szív ami ott dobog és bízik bennem, és én vagyok az idősebb.
Felelősség, hogy otthon várnak. Bűntudat, hogy hazudtunk már így is, hiszen nem engedtek volna minket..

Pénz nélkül, tapasztalat nélkül, és egy mondtaunkba került volna hogy távolabb lehessünk, mint eddig valaha, hátborzongató lehetősége egy teljesen más életnek, melyben hátrahagyunk mindent, melyben képesek vagyunk elengedni kötelékeket, amik valójában csupán nehéz fémláncok, pergő rozsdával, sértik a mocsok alatt lapuló tiszta lelkünk, és lehúzzák a racionalitásba.

Világítótornyokat látok.
Az ablakom üvegén visszatükröződő fényekben.
Bármeddig elmehettünk volna.

Persze, belegondolva. Ki tudja élnénk-e még, ha hajnlandóak vagyunk levetőzni a racionalitást. Bár, nem is ez a legnagyobb kérdés talán, hanem az okozott fájdalom, és a feladatok, amiket nem teljesíthetünk, ha letérünk a útról. Haha. Ezt csak úgy mondom, pedig valószínüleg nem igaz. De valaminek itt kell tartania.

Elmúlik a fiatalság.

De most látok távolságot és teret az előre felében, a jövőben, innét is, a beton falak közül is, a fizikai bezártság nem zárhatja be lelkem, csak ha hagyom. Érzem magamban az energiát, és néha érzem talán Istenemet is. De valójában most leginkább semmit nem érzek, csak boldog megnyugvást a jelenben, ebben a pillanatban, ahogy itt ülök, az ablak tárva nyitva, a levegő friss és őszi. Boldog megnyugvást, amit majd törvényszerűen megölnek dolgok, külső dolgok, amiket beengedek, mert hagyom, hogy megöljék, mert nem elég képzett még a lelkem.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése