2013. szeptember 8., vasárnap

Szabad asszociációs írás, avagy: megbolondultam.

Változtass valamin, de úgysem lehet
Itt jön és fénybe néz
Vörösen izzik az agy, mit csak szürke semmi ölel,
vár van körülötte.
Ki látta, ki hallotta a sikolyt, mi keresve tört fel tüdeje minden szegletéből?

Hová, merre? Űzik, dobálják dárdával.
Valami meghasadt.
Dobd el, mi sose volt tiéd.
Tudás, mi vár, de ki lesz,ki végigkísér?
Nem fogod kezem..Sose tetted.
Mocsokkal telik a föld..Ó miért hagyom?

Bolond őrület szállja meg elmém, érzem, hogy feszít, kiszakadok
Egy olyan valóságból, mi tudom csak illúzió,
hogy keringjek világok, érzéskelések határán, és sose tudjam mit jelent..ITT

Éles tőrrel karcolnám kezembe neved, hogy maradjon ott örökké, és fájjon..
Fáj így is.

Ordítani akarok, visítani, hogy hallják a hasadást, de korlátoz egy olyan valóság, melyet már megkérdőjelezek.

Kapálózik a rózsaszínpárduc fekete szurokban, ő is ordít már, szemét csípi, marja a kátrány.
Tudja ő is, hogy nem más,csak egy vicc, hogy ő nem is létezik, hisz a párducok nem is rózsaszínek...
De igazabb már, mint ketrecbe zárt társaik, akik saját húgyukban dagonyázva állják kisgyermekek pillantását, akik nevetve hiszik, hogy a tehén az lila, és hogy a csirke fán terem.

Halálra vált fejek bámulnak a maonitorra, kiüresedett tekintetek gazdái mennek csordaként reggelente..
Célok felé, miket beléjük tápláltak és gyűlölnek.

Sikoltanom kell, de NEM LEHET
Ütnöm kell, de nem akarok bántani
Szét kell robbannom, de összetart pár jól tervezett bőrdarab.
Szeretnem kell, mert különben elsüllyedek, de nem hagyod.

Fáj, hogy álcát hordunk, mert félünk attól, hogy megismerjenek..
Fáj, hogy mindenki csak elvár, és bánt, mert magától fél igazán.
Sötét Hold tekint le s csak füstbe néz
Ürességet lát a tömegben.
Folytogató, maró gázok vájják szét tüdőm.

Egy zöld kuka röhögve nyeli el lelkem,
viszi a kukásautó messze innen.
A távolban harang szól,
kis falu, aranysárga mező.
Szennyivezet eresztenek rá, oda.
Vörösen, mélyről izzó harag,
érzem, hogy átszakad..De aztán lenyelem.
Zajok, megsüketítenek, vonyítok, senki nem hall enegem.

Fekete Holló, ott ül a magas fán,
szánalommal tekint le rám.
Ő tudja, ő érti,
Ő többet ér, azt hiszi.
Bólint, még utóljára rámtekint,
S elröppen.
Vadásznyilak lövik át rögtön.
Szive lüktetésének ritmusában pulzál ki vére,
arcon fröcsköl, s mondja rámnézve:
Látod, én vittem valamire..!

Kiteszed a lelked ezüsttálcára
Kövér, partedlis malacok számára.
Felzabálják, megemésztik, és kiszarják, de legalább nem maradsz meg bennük.

Közös, új nyelven írják már a hülyeséget és a hazugságokat.
Új nyelven, amit senki sem ért, de mindenki beszél.
Hánynom kell, okádnom, jöjjön ki minden, amit már lenyeltem és gyűlölök.

Én vagyok a párduc a szurokban, a rózsaszín párduc.
Látom magam a tükörben, akin mindenki csak röhög, és azért rózsaszín, mert saját magát megnyúzta..
Kitéptem minden ékes bundám, mert a fanyar, de csillogó külső csak hazug,
nem akarok látszatot, és érzem, a lélek belül mindjárt szétfeszíti ezt a hazug porfészkat, amit úgy hívnak: TEST.

Arcomba mélyesztem összes körmöm, hogy fájjon, ahogy csak fájhat,
Hogy kiengedjek végre minden ordítást,
és vájom, tépem le, hogy érezzem a fájdalmat,
s aki lát, ne lásson mást
csak tíz karcolást
ami az arcomból maradt.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése