2013. október 31., csütörtök

remegés

Halvány fények, ködös tekintetekben tükröződő, tompult fájdalmak, akik mélyre néztek, megfeszíttettek és meghaltak. Hazugan csillogó, mesterkélt örömök mámorában fuldoklók, végtelen meghasonulásokat rejtettek alá, kik a felszínnél maradtak.
Érthetetlen őrület és végső átszakadás egy olyan valóságba, aminek ehhez itt semmi köze, ijesztő lehetőség..Végleg elvész a személy és a józanész kalickában nevelt illúziója.
keresem a valóst, tapogatom a falat, tágítom szemem, öklöm kemény betonba, keresek, de végleg meghasadt. Nagyon hideg van a szívekben. Nagyon.

Téged, téged láttalak ma. Nem csak álmomban. Remegtem, mint a falevél...Hozzád se kapcsolódtam sose.
Nem is fogok. Nem is lehetne.
Nehéz, súlyos a levegő, nem nagyon akarja már e tüdő belélegezni.

Mennyire egyszerű lenne...Kettétörni a személyimet, eltépni minden keresett pénzem, falhoz vágni a telefonom, és elmenni innen..Messze, távol, valahol a Duna partján talán, egy kihalt részen, hol senki más nincs jelen..Leülni, és megvárni, amíg szép csendben éhenhalok, vagy megfagyok. Kitörlődni a fejekből. Ne legyen emlék, ami tartalmaz engem. Ne tudja senki.
Hátrahagyni minden önzést, gonoszságot és őrületet, saját nyálába fojtani bele minden kiszolgáltatottságot, és csak egyszer, egyetlen egyszer az életben igazán tudni, hogy minden rendben lesz. Nem félni semmitől. Csak halkan elmúlni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése