2013. november 1., péntek

Felhők

naplómból
Különösen gyorsan közlekednek ma a felhők. Sötéten, alaktalanul szétterülve, alacsonyan, szinte karnyújtásnyira haladnak el, eltakarva narancsos színben pompázó, feljebb pihenő társaikat- elhaladásuk után pár pillanatra előtűnnek a világosak; majd újabb szürke tömeg tölti ki a látóteret, gyors szelek hátán érkezve.
Madarak köröznek izgatottan. Éreznek valamit. Valami közeleg.
A napégette mezőn alacsony frekvenciával vág keresztül egy-egy haza siető helyi lakos. A bulizni készülő, éjszakai életet élő fiatalság, kiknek minőségéről és kutúráltságáról híres, s kikre büszke kisvárosunk, még otthon készülődik, vagy alkoholt vásárol a sarki, direkt erre a célra specializálódott kisközértben. Néhány óra múlva majd összegyűlnek a megállóban, vagy a téren, és nekikezdenek mindannak, aminek egy szombat este neki kell kezdeni.
Gondolatok úsznak keresztül tudatomon, emlékek, érzések- rohannak. Majdnem oly gyorsan váltva egymást, mint a sötétszürke fellegek a világosakat...Hogy aztán tűnjenek tova nyom nélkül; szertefoszlanak, másokkal vegyülve alakulnak, összefolynak, vagy szállnak messzire tőlem...Akár a felhők.
Átláthatatlan érzéskavalkád- ennyi marad hátra. Foszlányok, önmagukban értelmezhetetlen gondolat és érzéstöredékek. Illatok. Símogató szél az arcomon. Tudatba kúszó, véleltlenszerűnek tűnő képek.
Másodikos általánosiskolás vagyok. Koratél van. Ülünk a zöldre pingált kisépületben. A tanterem jellegzetes illata és a hosszú szünet ismerős zsivaja.
Ovi. Mézeskalács. Cigarettától rekedtes hangú óvónéni. Pici, kék székek. Odakint sötét és hideg, paneltömbök és összegraffitizett aluljárók; bent jó meleg, és a megszokottól sárgábban világító lámpák fénye. Rendezvény van, szépen felöltözött szülők, fényképezőgépek és parfümillat.

Megmagyarázhatatlan szorongás. Széjjelporlad egy áttörő tiszta napsugáron.

Magához ölel az élet. Eltűnik a kínzó magány, ami emberekkel körülvéve is marja mindíg a lelkem. Közösség a végtelen egyedüllétben, és az örök távolságokban. Nem várt biztonság, belülről fakadóan.
Leolvadtak a jégcsapok, eltűntek az elvárások talaján nevelt hazug igények. Nincs magány, mert én nem létezem többé.

Lefoszlottak dolgok. Talán végleg.
Amik meghatároztakEngem. Egy elszeparált individuumot. Elvárások, alkalmazkodásból fakadó lázadás, meghasonulás és mocskolódás. Csak egy tiszta darab marad. Hátha még visszailleszthető.

Betegség. Az egész so called személyiségem. Én. Szorongások. Félelmek. Küzdelmek. Elvárások magammal szemben. Hazugságok és képmutatás. Játék. Színjáték. És folyamatos mocskolódás.
Eltávolodtak...
Porrá válva, a szél által elfújva megszabadultam önmagamtól. Beleovadva egy hatalmasabb, más dimenziójú létezésbe. 
Természet...Isten..Lelkek...Érzések..Szél..
Én nem létezek. Csak a minden.
Végtelen, dinamikus állandásg. Az emberi faj,mint diszharmónia nem teheti tönkre. Elektromos kisülések, kicsapongás, egy apró hullám a hatalmas óceánban, de visszaáll az egyensúly....
Mindennapi harcok, pusztítás, beteg lelkek sírása, szívek visítása. Magunkat fogjuk kiírtani. Itt volna már az ideje. Csak mindezért kár, amit magunkkal rántunk. És a tiszta, gyermeki lelkekért. Ha létezik ilyen még. Talán, már bemocskolva foganunk. Már születésünkkor szemét és kín van ránkrétegződve. Az első hazug mosoly. Az első kapzsi pillantás. Az első kihasználás. Az első meghamisított érintés. Pár másodperc alatt lezajlik. Már korábban. A magzatvíz radioaktívként önzőséggel, szorongással, fájdalommal és tisztátalansággal fertőz, az első csepp génkezelt, mérgezett tápanyag a méhlepényen kersztül...
Az első levegővétel, mi megnyitja tüdőd a benzingőznek, mi évekig roncsol majd, mert nincs már tiszta levegő, csak fullasztó mérgesgázok.
Az első mesterkélt hang, amit meghallasz, az első túl hangos betonkeverő, a város alapzaja amihez hozzászoksz majd és a szép hangok már el se jutnak majd a füledig...Az első diszharmónikus dallam..Az első kínnal telt vísítás...
Nincs miért küzdeni.
Elvesztünk.
Felcsillan még néha a tisztaság.
Elengedtem a harcot.
A természet örök, hiába használjuk ki a végletekig, hiába pusztítjuk és koszoljuk rendületlenül.
Egyszer majd összeroppan a lánctalpak  és a bűntudattól, képmutatástól nehéz szívek súlya alatt, egyszer az utolsó fát is kivágják, az utolsó madár tüdeje is feladja a küzdést az ólomtartalmú levegő ellen, az utolsó csepp víz is szennyvíz lesz, az utolsó négyzetcenti mezőt is hulladéktárolóvá alacsonyítják..
De Ő tisztán fog meghalni, tiszta lélekkel, ártatlanul...Mocskos csak az aki mocskol, egymást is, bántunk és használunk, sárba tiprunk és önnön gyengeségeink elfedésére szúrúnk tőrt a másikba, valótlan kapcsolódások, és mind, mint birkát a vágóhídra, kisgyereket a tv elé, nagynak a kezébe iphont, tudás, hiányos ismeretekkel, és a normálisan való kezelésre képtelenül.
Elpusztulunk tán végre, az önnön hülyeségünkbe, mint mocsárba fulladunk bele.

Kapcsolódásokba menekülve, kapaszkodva, egyre csak hátrébb jutva..Eltűnik a ragaszkodás..A ragaszkodás, mi nem más, mint rablás.
Egyre könnyebb leszek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése