2013. november 15., péntek

Ősz

hangulatfoszlányok az elmúlt hetekből


Éjszaka.
Alkohol. Pályaudvar, de nem elég közelről. Embertömegek, fornetti és stricik, leárazott sapkák; nyugati aluljáró.
A koszos tükörben nézzük egymást. Elmosódva, szédelegve. Kik lettünk? Változtunk egyáltalán? És még mindig nem szakadt el. Nem is fog talán soha.
Erősek a fények, de csak távol, pontokként, itt sötét van. Szétszedjük az agyunk, tépkedjuk, hogy értelemre leljünk, és annyit mindent mondunk, hogy végén már semmit se, csak hangok, szavak, megölve a csendet és elfedve a közölnivalót, mi talán nincs is; és süketté válunk, hangossá, mindig elérhetővé és ezáltal teljesen hozzáférhetetlenné, villognak a kütyük és ferdülnek a mosolyok.
De nem emészt meg. Ha le is nyel, legalább visszaköp. Vagy leginkább visszaöklend.
*
Szeretem ezt az évszakot. Intenzív színek ragyognak kontrasztosan, vagy épp egybeolvadva. Harmonikusan.
Bronzvörös leveleken átsejlő napsugarak, hűvös, enyhén csípős szél, Dunapart...Erre felénk nem olyan piszkos a víz, mint a városban.
Kajakosok lapátja szeli a békésen hömpölygő óriási víztömeget. Középen erős a sodrás. Voltunk már bent, igen.
A parton kacsák napoznak, gondtalanul, zavartalanul...Erre nem jár ember, legfeljebb néha egy- két biciklis, de odáig, a partszélig senki nem megy le...Nem is lehet egy könnyen a sűrű bozóttól. Pihennek. Mély nyugalom.
Megállnék. Melléjük feküdnék, persze csak tisztes távolságba, nem szeretném megzavarni békéjüket.
Félnek az embertől.
Jogosan.
Én is félek.
Elegyengetném kicsit a dús növényzeten túl a parton aranyló homokot, óvatosan, nesztelenül félrehajtanék pár  szárazan nyújtózkodó ágat, és elfeküdnék én is.
De nem. Sietnem 'kell'.
*
Moszkvatér.
Persze késik. Tudtam. 
20 perc.
Leülök a macskakövekből kirakott patkára, biciklim letámasztom, de nem eresztem.
Egy hajléktalan mosolyog rám, és kedvesen figyelmeztet, vigyázzak, nehogy megfázzak.
25 perc
Néhány méterre tőlem leül egy fiatal pár. Tipikusnak tűnő második kerületi elit 'arcok', mondhatnám ha előítéletes akarnék lenni és a nagyon tipikusnak tűnő második kerületi egyik ex iskolám nagyon tipikusnak tűnő közösségéhez viszonyított hasonlóságok személésénél megraganék és talán így is teszek, tudva közben, hogy ez közel se ilyen egyszerű.
Különböző 'tipikus' dolgok figyelhetőek meg az adott kerületekben, persze nem ilyen élesen elhatárolva.
Érdekes ezeket megfigyelni, rendezgetni és megérteni.
"De g*ci hideg van b*zdmeg."-közli a lány, s kicsit összébbhúzza fekete, rövid kabátját. A fiú csak együttérzően, rá se nézve bólint.
Várnak valakit ők is.
*
Békás city. A bukóra nyitott ablakon besüvít a szél, emlékeket hoz, és hűvös esőszitálást.
Átfú rajtam, de nem hagyom megtelependi, most nem lehet.
Második emelet.
Illatok.
Nagymamám halat süt.
Éjfélig beszélgetünk.
*
Negatív energiákkal átitatott nap. Idegeskedés. Lelkünkből táplálkozó feszültségek, élősködnek és megölnek mindent ami szép lehetne, mert hagyjuk. Mert az idegek a végüket járják. Halántékokon kidagadó erek. Hangos szavak.
Fáradtség és meghasonulás.
Találkozás. Miért kellet ilyen furcsának lenni? Naívan azt hittem túl vagyunk ezen. Azt hittem, nem kell kellemetlenül és feszengve éreznünk magunkat egymás társaságában. Azt hittem érted, nem kell bizonygatnod semmit, hisz felfogtam rég. 
*
Kórház, éjszakai ügyelet. Én 'látogatóként'.
Érzem, minden egyes nappal valamivel erősebben... Orvos akarok lenni. Minden egyes pillanattal oszlanak el a kétségek bennem. 
Hosszú még az út.
Most még nagyon sokat szeretnék írni, de nem lehet, koncentrálnom kell, nem szeretném elrontani. Törékeny ez is.
Irány tanulni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése