2013. december 19., csütörtök

feldolgozhatatlan, ködös és értelmetlen. beszáradt sebek szaggatása- ebbe keveredett lelkem.
hogy hogy mehettél el íly könnyen. amik történtek. amilyen tisztasággal hazudtál bele a szemembe.
köszönöm hogy bizonyítottad, amit bizonyít naponta sok sok ember és történés - köszönöm, de nem kellett volna, tőled nem. nagy szavak csalóka gyönyörűsége és reszketeg biztonsága helyett inkább maradjon ez a pár lecsupaszított valóságdarab, élesen csillogó, létező, semmik, amik eljuttatnak oda, hogy mégis van értelme. de nem a te képmutatásoddal, maradok, ígéretem nem szegném, de tudom meghazuttolódott már minden szó és mozdulat, érzések megnyúzva és lealacsonyítva mézesmázas köretben tálalt gyermeteg igényekké.
nem akarlak többé látni, sose. sose. ennyire könnyen jelenteném ki, hogy ugyanmár, és hogy semmi. de akkor mégis miért, miért nem segít semmiféle radír? puha ceruzával, de túl erősen vésted bele... ezt a papírt már csak széttépni lehet- vagy valahogy ráépíteni a radírozott vésetekre, várva hogy majd valami elfedi de úgyse fogja, szóval csak egyszerűen elfogadni és szembenézni.
de mivel is ?
hol vagy?
élsz még?

*
valaki..valaki összeomlott. sok sok kilóméterre innét.
valaki...feladni készül.
valaki...aki erősnek tűnt.
de nem.
és én mit mondhatnék? nem számítana.
meg egyébként. másért. és máshogy. de csak hazugság lehetne, hisz igaza van. persze nem.

*
rajzolni akartam.
megölik.
kifacsarják.
érthetetlen könnyek.
majd kitisztul. arra, távolabb. szép felhők.
eltűnni. messze innen.
nem.
akarok.
többé.
nem.
és mégis.

menniyre szép tud lenni. valószínüleg, a jelenlegi fogalomkészletemből a csoda passzolna rá leginkább. létezés. tele gyönyörű érthetetlenségekkel. aprók vagyunk. nagyon aprók. kétségkívül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése