2013. december 30., hétfő

húsz

mert ott érzések lakhatnának.
piciny, melegen fénylő térszelet.
frissen bevetett puha ágy hívogat magányának békéjével, álomra fogom hajtani oda fejem, igen, mindjárt.
nem hiányzik senki, csak valaki aki nincs és nem is volt sose.
te hazudtál. de nem fogok haragudni, nem leszek mérges, és majd hazudok én is- saját magamnak, hogy elhiggyem, szép volt ez, gyönyörűségesen tiszta, rózsaszín és időleges.
ülj le mellém ide, most utóljára, egyszerűen, természetesen,  mint tetted az ezelőtt oly sokszor. most utóljára, nézz a szemembe és hazudj még valami szépet, mosolyogj gyermekien és rejtsd mögé gyógyíthatatlanul beteg lelked és minden önzésed.
üljünk így, csendben, pár percig, és játsszuk el hogy minden rendben, hogy az elmúlt hetek csak rémálomtördékek voltak, és nem bas*ódott el minden véglegesen. most utóljára.
most utóljára hiszek neked, és elraktározom így sápadt, szépséges arcod, törékeny körvonalaid.
csak pár percig.
és utána soha többé.
mondhatnám, hogy igen, eltelt egy év megint, hogy sokat tanultam és rengeteg minden változott, mondhatnám hogy ez valaminek a vége és igen majd holnaptól...dehát úgyse ettől függ.
nem változott alapjaiban talán semmi, ugyanazok a hibák azóta is, talán kicsit másképp, talán kicsit tapasztaltabban, de mégis mintha egyhelyben toporognék, emlékeket ölelgetve, tisztaságot álmodva, részeg éjszakákat megbánva.
vigyáz rám és jelen van..de ki?
és ott az a bizonyos határ. ami elválaszt a teljes ürességtől. a hideg, valóságos, mindent betöltő semmitől.
még mindig ráaggathatók díszek még mindig nem repedt szét az összes törékeny, kétséges színezet.
egybentartja az illúziót a félelem.
mert odaát túl hideg van. néha átszakd. de mindig visszamenekülök.
és az a Holló sose fog iránytmutatni. mert el van ő is tévedve, akaratosan, alap nélküli betonutat épített az átláthatalanság erdejének kusza ösvényei közé, szépen kikövezve, de hová vezet? Holló vagy, szárnyalj hát inkább. messze attól a betonúttól. megtehetnéd. miért húzod be szárnyaid? csak fényesítgeted a tollaid, kiváncsi szemek kedvére, lehajtott fejjel állva az ámuldozó tekinteteket.
nem mintha ismernélek. nem is foglak.
mint ahogy senkit se.
művészien egyszerű mozdulatok, lágyan összesímuló gondolatok, meghamisítom ma este a diszharmóniát is, aztán hadd kerekedjen felül ismét mindaz amit nemértek és sose fogok.
kereshetek, de minek, olyant ki megérti. aki úgy érti. van amit nem lehetséges megosztani, hiába próbálnám, mindaz csak kiforgatja, ami benned lecsapódott, amit okozott, amit csak te érzel.
hiába próbálnánk görcsösen, kétségbeesetten átadni...van amit nem lehet. egész más lesz az eredmény.
ami nem baj. dehogy baj.
csak ebben nincs semmi közösség.
vonalak vannak húzva. határok. és túl törékeny mindaz, amiben hinni próbálunk. játsszuk el egy picit, csak egy rövid időre..hogy létezik az a bizonyos tiszta ölelés.
és ha nagyon elhisszük, egy viszonyítási rendszerben már létre is jön.
mint ahogy felépült ez az egész.
leomolhatna, porrá zúzva hullana alá ha egyszer valaki elég bátor lenne. de ha így tesz valaki, elmegyógyintézetben végzi. vagy kisszobája tetőgerendájáról lógva egy kötélen, élettelenül. vagy eljut oda, ahol a szabadság kezdődik.
kinézek az ablakon, és úgy teszek, csak pár percre, mintha nem lenne  mérgesgázzal tele a levegő, mintha nem lenne ennyi gonoszság...mintha nem érteném, mintha nem kellene ilyesmiken gondolkodnom..mintha egy olyan kisgyermek lennék, aki sose voltam, holdacskás pizsamában, kismackómmal a kezemben bámulva az eget tág pupillákkal, felesleges felhalmozott tudás és önzés nélkül a szívemben.
csak egy pár percre.
mintha nem töltöttem volna ma be a huszat. bár ennek egyénként sincsen jelentősége.
csak egy pár percre.
örökre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése