2013. december 28., szombat

szabad asszociációs írás 2.0

Kelletlen, kellemetlen, lehetetlen; nem lehettem- de kellettem. Mikor vért bőgve ébredtél mellettem, megértettem, mit sose éreztem.

Halott fák köhögik dühét egy apró kismadárnak, kinek megmérgezte tüdejét az emberiség. Súlyos takarók közé bugyolálva fulladozol a hidegtől, mi megfagyaszt belülről.

Túl sok hogy megértsem. Túl kevés, hogy elég legyen. Tudom, ott álsz még, s hogy hamarosan nem leszel, helyeden csak egy rózsaszínű kráter, egy gubanc, mi a harmónia fátylai közt örvény lett, hisz nem hagyták tisztázni, mit ki akart hozni.

De mostmár nem fog és nem is akar, mert ha találna is társat, elfutna, és ott az avarban megbújva várna a Hollóra ki sose jön el utat mutatni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése