2014. február 8., szombat

festmény

értelmetlen, kényszerűen összerakott mondatok alacsonyítanak le végtelen érzéseket korlátolt és zavaros kijelentésekké.
összeomló, remegő, fehéresen derengő test.
összegubúzva fekszik a földön.
ledőledező várak közé temetett kék virág nyitogatja tisztátlanná vált szirmait.
por és füst- lélegezd be, hagyd hogy betöltsön, átjárjon, más úgysincs most itt.
fogtad a kezem ahogy áthaladtunk azon a hídon egyik országból a másikba, körülöttünk a sötét víztükörre mégsötétebb, elnyúló árnyak vetültek- óriási daruk, amik oly félelmetesek voltak szerinted. fogtad a kezem. fújt a szél. nem voltunk gyerekek.
veled sose.
az máshol. másokkal. egy fejezet, egy élet, lezárva, eltemethetetlen élességgel ragyogva várja hogy a holnap beteljesületlensége és félelmetessége visszaüldözzön ahhoz a padhoz, ahol együtt, veletek, délutánonként hagytuk hogy megegye a napsütést a szétterülő szürkület. vártuk hogy változzon valami, de nem akartunk elmenni és most is már csak vissza- ha lenne még hová.
szavakat vártok. vagy legalábbis van aki. mondanék, próbálnék, és értelmesen kezdtem ezt a bejegyzést is de inkább ismét széjjeltördelem, mert mondandó az nincs, már elfogyott, csak érzések, de az rengeteg, ahhoz pedig kevés lenne mindaz a lehetőség ami megadatott az átadásra. 
lefesteném de valami nem engedi. lekorlátozta a kezeim. hónapok óta. ki?
van akinek sikerül. részben. zene. szépen pakolt szavak. színek és hangok. jól elhelyezett vonalak. de leginkább csak egy pillantást várok amivel tudtomra adot hogy te is.

sötét háztömbök nyújtózkodnak az ég felé, árnyékokat húznak a térre. egy kiváncsi szélfuvallat átrohan, eltakarítja az olcsóbor és a kutyahugy szagot- pár másodpercre. fények hatolnak át a tömörülő felhőrengetegen-csak egy rövid időre.
keresem a másik felem. fejjel rohanok emberekbe, átadás címén rájuk öntök értelmezhetetlenül megfogalmazott gondolatokat és várom hogy valaki megértse, de szavaim oly feleslegesek hogy én magam is beléjük fulladok.
csönet szeretnék.
ordítanak rám. fáj. ordítok én is.
egy ütés a falba.
erősebben.
már lilul a kéz.
és újra.
tehetetlenség.
fáj? érzed egyáltalán?
átszakad. őrület.
de nem hagyom.
a létezés egy icipici szelete lecsippentve a tér minden irányába kiterjedő valóságból, ketrecbe zárva és lelkekkel telepakolva. egyre szűkül. egyre nagyobb a nyomás. érzed, hogy nem érzed? hogy nem jut a tüdődbe több levegő?
láttam a Hollót. megint. pedig nem akarom többé. 

egyébként. sikerült minden vizsgám. ez olyan jellegű információ amilyet nem szokásom itt megosztani. nagyon akartam. olyan erőszakosan tömtem tele az agyamat, csoda hogy nem durrant szét végleg. de ez még közel se a vége. és közel sem elég. de hálás vagyok minden percért amely talán közelebb visz, ahhoz hogy az lehessek, aki lennem kell
valaki egyszer azt mondta, hogy ez az egyetem nagyon megváltoztatja az embert ha hagyja. valaki aki most rohadt messze van innen. valaki aki már majdnem orvosnak nevezheti magát. 
őt is megváltoztatta azthiszem. 
már értem. habár elmagyarázni nem tudom és nem is akarom. most először fogalmazódott meg bennem ilyen mondat- nem tudom és nem is akarom megmagyarázni. ezt így kijelentem és nem érzem a kényszert hogy ráeröltessek mondatokat. ez persze jelen esetben azt jelenti hogy magamnak sem tudom elmagyarázni, mint ahogy sokminden mást sem, de ezmost  nem vált ki belőlem semmi negatívat, és eltűnt a megértési kényszer. kezd elmúlni a törekvés ami engem kialakított. ami által én én lettem. 
egyszerűen elfogadni valamit. ez most csak úgy van
nem tudom megmondani hol érkezett el ez a pont. amikor nem teszem fel többet a kérdést, hogy: miért?
amikor nem lázongok tovább, csak megteszem amit meg kell, habár nem tudom mit jelent az hogy , kell, és azt sem, hogy hová vezet mindez. 
mondhatnám hogy belefáradtam. végtelen nyugalommal töltött el amikor ezt bejelentettem magam előtt. békesség. beolvadás. meghasonulás. megnyugvás.
hát így marad fent ez.
ha nem tudsz változtatni ne is próbálkozz?
borzasztóan kényelmes és megnyugtató gondolat. talán ez a sok élettan meg az anatómia kirohasztotta az agyam egy részét. 
sebaj.
csak csendben leülni a folyópartra. belelógatni a lábam, amíg még nem marja le bőröm a vízbe öntött szennyezés. beszívni a frisslevegőt. amíg még van. elásni azt a gondolatot, hogy mekkora pusztításnak vagyok részese. lehunyni a szem az utcán fekvő csövesekkel találkozva. és eltompítani a fülem a szeretett emberek ordibálásával szemben.
elfogadni hogy el van baszva.
elfogadni a gyűlölködést, az önzést, a pazarlást. a báb- létet. a lehető legkevésbé venni benne részt, de elfogadni.
hallgatni.
megtenni amit meg kell.
megnyugtatni a lelkiismeretem hogy orvosként majd egyszer talán enyhíthetek mások fájdalmán.
felnézni az égre és látni a szépségét. mindig.
mindig.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése