2014. március 29., szombat

cseresznyevirág

lehet hogy...mondanék valamit.
talán remélnék.
de nem fogok.
megfognám a kezed, csak pár pecre, hogy érezhessem milyen.
hogy érezzem; tudok-e még érezni.
aztán elengednélek, s eltűnnék csendben, csak akkor térnék vissza ha kérnéd. csak akkor néznék újra megigéző tekintetedbe, ha tudhatnám...
gyönyörűséges arcod se jutna többé eszembe- csak ha elém lépnél, s úgy akarnád.
persze tudjuk jól, hogy nincsen itt még semmi.
csak egy lehetőség.
vagy talán az se. 
de mégis szép ez.
majd elillan a tavaszi szélben. 
mint a cseresznyefa virágának egy illatos halványrózsaszín szirma, mit felém hozott egy fuvallat; majd elvitt nyom nélkül.




síma víztükör. egy arcot látok benne, elmosódva, mégis ijesztő élességgel kaparja be magát tudatomba a lágyan hullámzó kép. ki ez? hideg kezemmel belemarkolok, hogy eltűnjön.
körülvesznek emberek. és víz. nincs ebben semmi meglepő, hisz péntek este van, és ez egy stég. pipafüstöt fújnak az arcomba. a fel-fel támadó szél virágillattal keveri azt. nagyon hangosak vagyunk. miért?
érthetetlen biztonságba süllyedek, eltűnök egy felszabadult pillanat boldogságának támaszában. pedig mindjárt vége.
kiürülnek a borosüvegek. az idő is lejár. a nevetések túl hangosak már, a szél pedig fagyosodik.
de azért mégis.

kifeszítve fekszik előttem egy emlék. teste elgyengülve, csuklóján narancsos színűvé halványodnak már a borotvapengével ejtett, egykor élénken pirosló vágások. feltéve hogy egy emléknek van csuklója.
port hord köré a szél. nem szeretném megvárni hogy betemesse teljesen. lehajolok, lesímogatnám róla a puhán rárétegződö piszkot. de nem tudom megközelíteni már. hideg vibrálás árad belőle, ujjaim remegve elfagynak, mire megérinteném. szívemig nem engedhetem ezt a hideget. inkább rászórok még egy kis port, oda a tetejére ami még szabadon érintkezett a levegővel.
csak valótlanul széppé torzuló körvonalai maradnak a kusza emlék-testnek. ki akart szobrot állítani egy millió darabra tépkedet, eret vágott gondolatáradatnak?
elgondolkodom, hogy mellé fekszem a porba. túl hideg. teljesen idegen. ha le is hajtanám a fejem kicsit alrébb tenném. bár nem valószínű hogy ilyenre vetemednék.
belül a teljesség igénye nélkül verdes egy szív, néha kihagy egyet, így szokta mindig is. energiagömbbé tömörödött tudat, lélekként elkönyvelve, átvilágítva, látod, pont olyan formájú ami hiányzik belőle, mint a betemetett test mi előttem fekszik. de valahogy mégse. nem fér vissza oda. talán sose volt igazán ott.

lehet hogy lenne erő. sőt van.
de inkább csak ledőlnék a Dunaparton. bőröm símogassa a szél, lelkem melengesse néhány bágyadt napsugár.
nem itt a városban. lejjebb. ahol nincsenek autók. ahol nincs ennyi zaj, zavar.
hegyek vannak.
tehénbőgés és lókaki szag.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése