2014. március 16., vasárnap

légáramlatok

Megérkezett a tavasz.
Boldogságot hozott,- vagy inkább hozhatna az emberek szívébe. A melengető napsugarak.
Pár óráig, amig elég erősen sütött, hogy elvakítson, el is hittem, hogy ez így van.
Olyan áramlatok dühöngenek azonban át errefelé, amiket sem a Duna lágyan fodrozódó víztükrén csillogó fénysugarak, sem a friss virágillatot hozó fuvallat nem képes feloldani. Talán az időjárás is megérezhette ezt, aztért csapott le ma ilyen dühösen. Alkalmazkodott szegény a körülményekhez. Becuppantották a nyugalmát, lágyságát a negatív enrgiák.
Najónem. Nyilván nem.

Mi azért jót ültünk tegnap az első tavaszi szellőket élvezve a parton . A Dunáén, természetesen. Az Erzsébet- híd mellett konkrétan. Indeed-el.

Jöttek emlékek is, nem rólad Zsebi, ne aggódj, bár azt biztos tudod hogy téged se felejtelek sose, ha el is fogadtuk már, hogy végleg vége.
Emlékek. Éjszakai fürdőzésekről, nyárról. Barátokkal, illetve az akkor aktuálisan az életemben jelenlévő, időlegesen kapcsolódó személyekkel, boldog, gondtalan pillanatok, mikor sikítva futottunk neki a stégről, a feketén hullámzó Balatonba. A hold ezüshídjába ugorva fejest majd elúszva a többiektől távolabb, pár percig a bólyák közelében lebegve...A végtelen számú, innen történő elágazás szabadságának, s lehetőségének félelmetességében, ami persze csak illúzió, vagy nem, de mégis besűrüsödött egy kitaposottnak hihető, kitapsatlan útra lökő energiává, ami már rég nem ágazik semerre, csak előrefelé, de akkor ezt még én nem tudhattam.
Aztán vissza a többiekhez, mosolyok, és önfeledt nevetések, tisztán, kedves pillantások olyan emberektől akitől se előtte, se azóta soha ilyet, de akkor, az éj dacára meleg levegőben, a jól ismert biztonságot adó Balaton-illatban, az elmúló gyermekkor utolsó estéinek egyikén mégis, tudva hogy többé úgysem.
Partra kihúzott bólya, túl hirtelen kiürült vodkásüveg, és sikertelen napfelkelte várási kísérlet...
Millió apró, illetve hangsúlyosabb emlék, megélt pillanatok, és képzeld nem, már nem küszködöm a könnyeimmel, csak mosolygok.
Sose jön vissza, mint ahogy sok minden más sem, de tudod, nem számít, hisz mikor befogott füllel ülök egy szűk térben, összegubózva hogy ne halljam a kiabálást, amit persze úgy is hallok de leginkább érzek, eltéríthetetlen, fájdalmas pulzálásként belém nyomva, és préselve a szívemen keresztül az egész keringésembe a bűntudatot és az értetlenséget..Akkor is eszembe juthat mindez, elrepülhetek oda, érezhetem a víz símogatását a bőrömön, és hallhatom a kacajokat, a túl sokszor esütött vicceket, amik mégis hasizomlázat okozó röhögésbe torkolltak.
Mondanám, hogy mindig visszamenekülhetek ezekbe a fénypontokba, talán akkor is ha a fájdalom épp fizikai, és elviselhetetlen, vagy amikor a felelősség, vagy mások szenvedése préseli ki végleg a tüdőmből a levegőt, a tehetetlenség vagy a kötelességek láncai nyomnak súlyukkal mélyen a sárba, de ez valószínüleg nem így van. Mondhatnám, hogy döntés kérdése, de ez csak egy olyan közhely lenne ami mégcsak nem is igaz.


Mert ugyan ez a kép nagy kedvencem, de gyakorlatban, ha belegondolunk, mindig megvalósítható ez? Nem hoznék szájbarágós példákat, szerintem mind rá tudunk cáfolni. Vagy nem. Jó lenne hinni. Talán el lehet jutni fejben egy olyan pontra amikor még akkor is, és igazából.

Nem tudok egy ideje már beszélgetni igazából, nem élvezem azt a néhány konvencionális dolgot amit eddig igen, vagy talán inkább másképp, és leginkább csak akkor ha én csendben vagyok. Nem hiszem hogy lenne mit mondanom, és ide is talán inkább csak megszokásból írok, de véleményem már nem lesz, mert nem alapozhatom meg eléggé azthiszem hogy érdemes legyen kimondani. A csendet kitöltő céllal születő csevejem olyan, mintha az agyamban még valahol fellelhető értelem utolsó darabjait kinkeservek közepette fullasztanám egy bűzösen áramló massza levegőtlen mélységeibe. Miközben pontosan tudom hogy mit teszek, és azt is hogy nem akarom, de legyőz a megfelelési kényszer olyan embereknek és helyzeteknek, vagy konvencióknak, amiknek egyáltalán nem akarok vagy tudok megfelelni, de mintha nem lennék képes irányítani ezt a valakit, aki elvileg én vagyok.
Hogy korábbi bejegyzésmet idézzem: Szétszedjük az agyunk, tépkedjuk, hogy értelemre leljünk, és annyit mindent mondunk, hogy végén már semmit se, csak hangok, szavak, megölve a csendet és elfedve a közölnivalót, mi talán nincs is; és süketté válunk, hangossá, mindig elérhetővé és ezáltal teljesen hozzáférhetetlenné...

Napjában többször elönt a hála érzése egyébként, ami még apróbbá tesz engem a világhoz képest, és mivel sose akartam segítséget elfogadni eléggé félelmetes ez, de ha belegondolok, talán nincs is olyan dolog ami az irányításom alatt lenne, ha létezel Istenem.. Ha egyáltalán létezik bármi is, és nem csak az elme egy villanásának meghosszabbodásából teremtett beteg, remegő képzelet, vagy bármi más, amire szavakat úgy se húzhatunk rá, mert azt az ebben a létezésben a megismert készletből tennénk, de felmerül a kérdés hogy mik azok a szavak, és amint kilépnénk ebből a valóságból, mi csupán egy a sokmillió létezési síkok végtelen felhőjéből, már nem is léteznének, mint ahogy sokminden más se, de valójában persze ezen egészen felesleges gondolkodni, és most belemehetnék abba hogy minek van egyáltalán értelme, de ez már lerágott csont, és végül ha elég sokáig csűri csavarja az ember úgyis eljut oda hogy semminek. Gondolom.

És közben valahogy mégis.

Sütött a nap. Kezemben két nagy zacskó szeméttel haladtam le kisvárosunk centrumnak nem nevezhető középpontja irányába a szelektív kukákhoz. 
Emberek jöttek szembe. Négyen voltak. Nagymamám sötét színű, puha kabátjának végét fel, fellibbentette a szél, haját bronzszínűre festette a hátulról rátűző nap, s mosolygott, Unokatestvéreim, két csöpp kislány teli szájjal nevetve indult meg felém rohanva mikor megláttak, Keresztapukám vidáman terelgette őket. Hozzánk jöttek,- biztonságot és megnyuvást adó tudat. Ölelések, mosolyok, könnyed szavak,- igen én is mindjárt jövök vissza csak a szemetet leviszem, menjetek be a többiek már várnak-, búcsú de tudva hogy csak pár percre. Néztem utánuk, amíg el nem tűntek kis utcánk házai között, néztem, a tűző nap által aranyszínűvé festett körvonalaik gyönyörűségét...

Boldog pillanatok. Vannak. Van értelme? Tejlesen mindegy szerintem, hogy van e.
Hálás vagyok. Habár nem mindig tudom hogy kinek.


És persze félek. Pedig nem kellene. Olyan dolgoktól, amik nem tőlem függnek. Mégis ponthogy azoktól.
Nyilván.

De megéri szerintem. Akármi is vár rám, ránk, Rátok. Amíg a jelenben tudsz találni bármilyen apró örömet, amik egyszer ha múlttá lesznek kapaszkodót adhatnak a jövőben vagy ha arra nincs szükség akkor csak alapot vagy egy mosolyt...
Bármi is vár még ránk. Bármennyire fáj is néha. 
Fájhatna sokkal jobban.
Ez biztos.


(ui.: megnéztem újra a Sorstalanság c. filmet. nagyon hatásos, megrázó, szépen megfilmesítették, a szinészi játék és a zene is fantasztikus szerintem. mindenkinek ajánlom, aki még esetleg nem látta)










Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése