2014. április 26., szombat

Állomás

 Alacsony termetű fiú volt. Bár annyra talán nem, csak ő érezte így. Inkább átlagosnak mondanám.
Lehetséges, hogy láttátok már. Ott ül minden péntek délután, mindig ugyanazon a padon, a pályaudvaron, az indulásjelző tábláktól balra.
 vár. Talán nem is emlékszik már, hogy hívják a lányt, kit egykor rég oly nagyon szeretett. Tán az arcát is elfelejtette már, és a boldog csillogást a szemében, mi egykor mindig felragyogott, mikor meglátták egymást. Tán a hangját se tudja többé felidézni, mit ahogy az is oly hihetetlen hogy egykor ismerték egymást. De arra világosan emlékszik, hogy a lány mindig pontban fél ötkor érkezett, péntekenként, s ő itt várt rá, az indulásjelző tábláktól balra.
 Péntekenként mindig boldogan ébredt. Felvette kedvenc ingét; fekete, puha ing, amit még előző este gondosan kikészített. Csak péntekenként viselte, soha máskor, de olyankor mindig.
 Felpillantott a kijelzőkre, és meglátta- már csak pár perc. Nem tudta felidézni milyen érzéseket váltott ez ki egykor belőle, de azért arra emlékezett, hogy nagyon intenzív volt, szíve gyorsabban kezdett dobogni. És azt is biztosan tudni vélte, hogy ilyen érzése neki többé nem lesz az életben. Habár néha, még azóta is,- bár ki tudja hány év telt már el mióta a lány utoljára megérkezett azzal a bizonyos vonattal,- egy különös, megszokhatatlan bizsergő-szorongató érzés nyilall a hasa tájékába. Nem erősen, csak épphogy, tompán. Talán a régi idők emlékére. Mintha a remény végleg kiégett majd gondosan lepisilt szenét valaki lángszóróval próbálná begyújtani, de nem lehet már.
 Emberek jönnek, mennek. Ölelések, búcsúk, örömteli találkozások. Munkából hazafele siető aktatáskás, őszülő halántékú, komly emberek; színes nagy bőröndöket húzó vidáman, könnyeden trécselő kollégisták; ott arrébb meg három hajléktalan ücsörög, a délben megvett koccintósbor fogyóban van már.
 Megérkezik a fél ötös vonat. Mintha megrezdülne egy-két izom a fiú merev testében, de mégse mozdul, már nem. Emlékszik, hogy egykor oda szokott volt futni a peronhoz, mielőtt még az ajtók kinyíltak volna.
 Eloszlik a vonatról leszálló tömeg. A fiú nézi még azért az emberek arcát, maga sem tudja, csak megszokásból-e, vagy tényleg keresi-e köztük a lányt, kinek arcát felidézni nem tudja, sem az érzést amit kiváltott belőle. Kinek hangját se hallja többé fejében, de arra emlékszik hogy tisztán csengett, biztosan.
 Leszállt már mindenki, kiürül a peron.
 Nem baj, majd a következőn. Talán.
 Esteledni kezd, hűvös fuvallat lengi át a pályaudvart. A fiú kicsit összébb húzza fekete, puha ingét..
Vonatok érkeznek, majd indulnak, el végtelennek tűnő távolságokba, ismeretlen helyekre, ismeretlen emberekkel. Megfordul a fiú fejében, hogy felszáll egyre, bárhová, irány a nagy világ, egy pillantást se vetne visszafelé. Ahogy mindig is akarta...De nélküle nem. Együtt akarták. Egyedül nem.
 Lassan átalakul az utazóközönség összetétele. Magassarkú cipős, vastag sminkű fiatal lányok, parfümfelhővel körülvéve, használhatatlanul pici, csillogó oldaltáskákkal, csapatostul. Hisz péntek este van. Itt a buli ideje. Srácok, szintén kisebb- nagyobb csoportokba verődve, piásüvegekkel a kezükben, hangosan beszélve, szexepiljük teljes tudatában kurjongatnak a lányok után. Halványan dereng a fiú emlékezetében, hogy valaha ő is bulizni járt péntek esténként. Emlékszik az alkohol ízére, az émelyítő érzésre a fejében...Elmosódó, arctalan testekre a villódzó fények időleges megvilágításában, kényszeres nevetésekre és hangos zenefoszlányokra...Mintha egy másik életben lett volna. Nagyon rég, még a lány előtti életben.
 A hajléktalanoknak, ott arrébb elfogyott a következő kör koccintós is. Egyikük a sarokba hány. Jó híg, étel nemigen van benne. Egyfogú társa reszelős hangon nevet rajta. Az érdi vonatról leszálló, szépen kiötözött, valószínüleg romantikus vacsorára, vagy színházba tartó pár megvető pillantást vet irányukba.
 Egy idős néni közelít. Nagy, fonott kosarából értelmezhetetlen alakú zöldségek lógnak ki, piros kockás konyharuhával félig letakarva. -Fiacskám, nem tudod mennyi az idő?- kérdi. A fiú arcán valami kifejezés jelenik meg, talán mosolyank nevezné az ember, ha a szemét hozzá nem néznénk. Felpillant a kijelzőtáblára és leolvassa róla a néninek az időt.
 Lassan elmennek az utolsó volnatok.
Egyre kevesebb ember lézeng már, néhány káromkodás hallatszik azoktól, kiknek orra előtt épp elment az utolsó Fehérvári vonat.
A hajléktalanok elalszank.
A belső várót lezárják.
Kialszanak a fények is.
 A fiú szép lassan feláll, inge gallérját gondosan megigazítja, még egyszer alaposan körbenéz- csak a biztonság kedvéért, majd elindul kifelé, el a sötét éjszakába. Haját felborzolja a frissítő szél, tüdejét betölti az éjjelre relatíve tisztává vált hűvös levegő. Lassan lépked. Hosszú séta vár rá hazáig, hisz elmentek már az utolsó járművek.
 Majd talán a jövőhéten. Persze tudja ő, hogy úgysem. De azt is tuja, hogy ettől függetlenül péntek reggel boldogan fog ébredni; ha másnem megszokásból. Hogy lelkesen veszi majd fel, frissen mosott kedvenc ingét, és hogy mindaddig boldogan fog várakozni,- az indulásjelző tábláktól balra-, míg az utolsó vonat be nem áll; a lányra, kinek arcát nem tudja felidézni már, de azt biztosan tudja, hogy gyönyörű volt. Kinek nevére nem emlékszik tán, de arra tisztán és kitörölhetetlenül, hogy minden péntek délután a fél ötös vonattal érkezett és arra, hogy boldogok voltak mindíg, mikor meglátták egymást.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése