2014. április 28., hétfő

close

láthatatlan vagyok számodra. megfogod a kezem, beszélsz hozzám, de nem vagy velem.
nem számít milyen erősen szorítalak magamhoz, beteg, reszketeg szeretetéhséggel kapaszkodva erős karodba, nem számít, sose kerülhetek közel.
keresem távolba révedő tekinteted, látom, csillog a te szemed is, de az egész más miatt...
mint egy vérző szárnyú kismadár megmentőjét keresve bújok ölelésedbe, menekülök, melegségért kapálózva a fagyos üres éjszakában, de érzem te egészen máshol jársz.
apró fénypontokkal pöttyözött, tiszta, fekete égbolt húzódik végtelenül felettünk, összenyom, majd felszabadít távolságaival, de mi mégis besűrüsödünk egy elzárt térdarabba, ahol erősen szédülünk, és nevetünk, persze, mindenen, pedig fáj, és véleményt formálunk, és érezzük amit amúgy nem éreznénk, és megkönnyebbülünk, felszabadulunk de valójában inkább csak a földbe préselődünk gyors zuhanással, és a sárban oldódunk fel maximum, nem egymásban, vagy a végtelenségben. de nem így érezzünk. nevetünk. visszaköveteli a könnyeket a szemem, és a te széttépett, millió sebet viselő lelked is ünneplőt ölt, hogy eltakarja magát, és vidámságba öltöztetett, hasadt létezésekként szeljük a várost, félve a holnaptól, összelapulva a mai nap bizonytalan biztonságában.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése