2014. április 20., vasárnap

derengés

jövőt tervezni valahol, ahol jelen se lehetséges.
egy éjjelen át égő testtel ölelni valakit, ki reggelre már messze jár.
párás szürkületi levegőbe markolni és hűvös semmit szorítani egy forró szívhez, mi fáradóan pumpálja az életet egy eltévelyedett testbe.
látni millió darabra hullani a bizalmat nap nap után, majd tapasztalni, hogy hajnalban a felkelő nap fényével újáépül, ok és logika nélkül telepszik ugyanoda, ahol azelőtt volt. bár talán mindig kicsit hiteletelenebbül.
füleidre tapasztani a kezeid, hogy ne hallad az ordítást, üveges tekinettel nézni és tűrni olyan dolgokat, miktől inkább a vécére borulva okádnál, de nem fordíthatod el a fejed, nem engedik.
hagyni, hogy beléd rúgjanak újra és újra, olyanok kiktől nem várnád, és nem is ez a céljuk. csak túl betegek a körülmények. és rúgsz te is vissza, vagy előre, pedig nem akarsz.
falba verni a fejed, pont nem elég erősen ahhoz hogy szétrepedjen. mert ugyan nagyon keskeny az a bizonyos határ, de ott van. stabilan, alig láthatóan, de ha átlépnéd szikrázva dob vissza mert nem lehet.
érezni, hogy kiszakadsz, majd vissszaszippant, túl éles és nem tudja feldolgozni ez a lekorlátozott agy, és megint homályba boruló fejjel dőlsz egy kényelmet nem adó puha párnára, amiben már nem érzed, s nem is keresed többé az eltűnt szerelmed samponának illatát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése