2014. május 2., péntek

part

lágyan fodrozódó hullámok. Balaton? talán.
nagyon erősen tűz a nap, vagy legalábbis valamilyen fény, földöntúli csillogást kölcsönző hatással vonja be a tájat, és az alakot, ki ott áll a parton, a kellemesen meleg, puha homokban, mezítláb. a távolba tekint, el, nem tudni milyen messzeségekig ér el merengő de céltudatos pillantása.
nem, mégsem lehet a Balaton. nem látni a túlpartot. de érzésre mégis az az ismerős, biztonságos, és az illat...
valaki fekszik a fűben. mintha én lennék. stabil, kényelmes talaj, friss növényillat.
nem akarok mozdulni.
"itt megvárlak"- mondom a csillogó, földöntúli fényben pompázó alaknak. hisz hová is mennék? jó itt. nem megyek sehová, ebben a biztos pontban maradva, az örök békesség ölelésében..a hullámok lágy hangjai egyenletesen követik egymást, eljutnak tudatomig és a monotónia őrjítő, feszítő morajlása az agyamban összeszedi a széthullott gonolatokat, újraformálja és elteríti, és talán stabilitást kölcsönöz az agyvízben úszó darabkáknak, mik értelem és cél nélkül lebegnek megfosztva a naívan hitt realitás által fenntartott normalitástól. összezúzva kérdőjelek millióit juttat vissza egy gyermekkori érzésbe, mi akkor igaznak tűnően hazug volt talán de mostmár csak önkényesen meghamisított.
"nem félek"- mondom. vagy mondja valaki.
a homokban álló alak nem fordítja felém fejét, talán nem is tudja hogy ott vagyok. ha ott vagyok egyáltalán.
nagyon melegek a nap sugarai. de a bőröm libabőrös, fázok, s közben mégis érzem, forró.
látom, a felhőkön túl, néha átdereng- viharos, érthetetlen haragok,igények és érdekek keltette háborúkat vívnak. onnét zuhantam le ide, tudom, de nem emlékszem, nem akarok emlékezni. behunyom a szemem és nem látom már. de megnyílnak a felhők. félek hogy ráhullik minden erre a békés letezésszeletre. nem tudják a felhők elhatárolni. repedések húzódnak végig, hatalmas robaj hasít keresztül, mocsok hullik az illatos fűbe, elme darabokban, ismét.
a földöntúli csillogásba sűrű por és füst keveredik, elhomályosul minden. nem látom már a távolba révedő alakot. talán még időben megindult, át az akkor még békésen fordozódó, nagy kékségen, arrafelé, merre tekintete irányult...de hol van az..? miért hagyott itt..?
"én itt megvárlak" - mert mi mást tehetnék. befed már a por, nem hallja senki szavaim. de felrángatnak. fel kell kelni, menni kell, gondolkodni és cselekedni. játszani? itt feküni nem lehet. megsüketülni sem, vagy kimenekülni, csak tűrni a robajt, és érezni ahogy egyre kissebb darabkára morzsolja az elmém, feszít, de nem robbanhat szét, nem szabad neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése