2014. szeptember 20., szombat

helyzetjelentés

2x2 méteres takaró.
itt jó meleg van, kint jéghideg. egy ölelés, aminek sose szabadna vége legyen.

fekete füst, le a tüdőbe, és nem érzek már semmit, eltompulok, nézlek, de nem látlak. ki vagy te? és én..?
tudod, zuhanunk mindketten, csak kérdés mikor csattanunk szét a valóság kemény és jéghideg, éles sziklákkal díszített talaján. de lehet, erősebbek vagyunk.
pedig mondanám hogy örökre. de nem félek annyira hogy ilyet hazudjak, rózsaszínbe öltöztetett ígéretnek nevezett üvegszoborként vágjak hozzád egy igénygubancot. mert itt nem erről van szó.
de remélem, igen remélem, és megtennék mindent, hogy az utolsó szívdobbanásig, lélegzetvételig a kezed foghassam. és talán, ez az emberi élet végességének viszonyítási rendszerében ez már örökké.

hozzádbújva álmodom magunkat egy nemlétező világ legszélére, lábunk sós víz nyaldossa, és süt a nap, lágyan fúj a szél.



elkeveredve az éjszakába, szétszedte az agyam valami folyadék, amit péntek esténként fogyaszt a magyar lakosság jelentős hányada. meg nem csak pénteken. és nem is csak szombaton.
miért?
ennyire szar a valóság, tudom.
de a mesterséges szédülés, az illúziófüggöny túloldala mögül lesz mégnagyobb a pofáraesés. 
lehetne másképp? nem tudom. valószínűleg.

dolgozom is.
és lehet, hogy majd megszokom.
szeretem amúgy amikor éjszakás vagyok. szeretek kinézni a kórház ablakán, az öltözőből, mikor nincs ott senki más,pár percre nyugi van; magasan vagyunk, hegyen, és jó messzire ellátni.
és persze, időközben az iskola is elkezdődött. erről most inkább semmit.

lehet a sok feldolgozatlanul hagyott történés ami fejbecsapott és a lelkembeömlött, nem szakít szét, és lehet hogy nem fogok 180 fokot fordulva eldobni mindent amiért küzdöttem, mert nem tehetem, nem szabad és nem is akarom.
lehet, hogy lesz még majd este amikor kialszom magam.

de azért hozzátenném. helyére kerültek a dolgok az életemben. sose voltam még ennyire rendben asszem. de senki nem mondta, hogy könnyű lesz, és ez nem is baj.


1 megjegyzés: