2014. szeptember 22., hétfő

kitéptél egy fűcsomót

azt hiszed, viszed majd valamire?!
nézz bele a szemébe. nem segíthetsz. istent játszanak. nincs hozzá joguk. vagy mégis, hisz kaptak hozzá kezet és agyat.

üres ágyban kapálózol te is, pedig lehetnél ott, őmellette, most is.
múltdarabokat vág az arcodba egy kéretlenül érkezett fuvallat és nem is küzdesz ellene mert minek, sose fogsz feledni,nem is akarsz, és látod, ez sem számít, te abból lettél, és oda tartasz ahonnan a kiindulópont felől seggberúgtak, bár azért persze ez nem igaz teljesen, sőt lehet hogy közel sem.

szeretném még hallgatni a hangzatos, öntelt szavaid te Holló, mert nagyon gyönyörűek voltak, bár sose fogom magam érteni, hogy egyáltalán mi vitt rá hogy hozzádszóljak. kiábrándító belegondolni hogy te se vagy tökéletes, és megnyugató tudni, hogy sose fogunk már beszélni, és nem kell megértenem a miérteket, és elkönyvelhetem nulla jelentőségűnek azt hogy megismerhettem valakit, akit a környezete körülbelül istennek titulál...talán csak túl szép az a minden ami mögött a gyengeségeid bújnak,nem látják azok kik reménytelnségek közepette keresik az angyalukat. hogy ez ma este miért jutott eszembe? ne kérdezd, én sem tudom.

homályos fátyol mögül nézem ahogy összeomlik a világ, és nem teszek már szembe egy lépést sem az árral, hanem kerülök balra, és lehajtom a fejem, de remélem azért a szemedbe még belenézhetek, és ha tisztaság egyikünkében sincs is, azért egymásnak talán még elég jók leszünk, és ha majd elmenekültünk, egy boldog illúzióban élhetjük le a hátralévő 50 évet, mert szeretnék én már vak lenni sok mindenre, de ez nem adatott meg, és persze hálás vagyok igazából, de mostmár inkább csak tiszta békét szeretnék, a te karjaidban, csak teveled, messze azoktól a dolgoktól amiket nem tudok megoldani, távolságtartó hittel, és törhetetlenné gyötört szívvel nézni a napba míg meg nem vakulunk, és el nem hisszük hogy ez már a végső világosság sötétsége.
el ne mondd hogy ki bántott, kit bántottál, hányszor és hogy zuhantál, ripityáratörve egy szépen felmosott parkettán elfolyva, ne, el ne mondd, ne bízz, én se teszem, de ettőlmég, ha hiszed, ha nem; szeretlek. és nem, nem kell ettől félni, most nem.

izzadt testtel ébredek fel a számomra megadatott pár óra alvások közepette, félek ilyenkor, hogy visítani fogok és felébresztek másokat,rémképek, rémálmok nyughatatlansága. hunyd le a szemed...mélyebben ennél. miért nem megy? miért szűrődik át a szemhélyadon a valóság, még ilyenkor is?
még az eltomputság füstje is csak kitágítja a valóságot, mi ellen menekültök...

olaj folyik az ereinkben, ugye?
adjátok el egymást, kilóra!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése