2014. október 12., vasárnap

Reggel

Moszkvatér. Csütörtök. Korareggeli nyüzsgés, diákok, dolgozó emberek, rohannak a dolgukra.
3 ápolónő. Egy intenzíves, és két osztályos. Az egyik én vagyok. Mi most végeztünk. A többi embernek most kezdődik a nap. Fáradtan, de mosolyogva, nevetgélve beszélgetünk.
Szeretem ezt. Mintha más irányba mozognánk, ugyanabban a világban, ugyanazon a járművön, de nem vagyunk része a reggelnek, a rohanásnak, illetve dehogynem, csak épp egészen máshogy, nekünk egész mást jelent, ez az óra, a tömött busz, nekünk ez már a megkönnyebbülés órája, a hazaút. Bár ha egész pontos akarok lenni, nekem azért nem haza, hanem az iskolába vezet ez az út.
Arra gondolok, hogy kiszámolom, hány órája is vagyok ébren, de aztán elvetem az ötletet.
Hűvös, őszi levegő. Kellemes zsibbadtság az agyamban. Veszek egy péksütit. Friss, meleg. Villamosok érkeznek, és indulnak, buszok pöfékelnek, autóduda szól, a sarkon pedig műzli termékmintát osztanak.
Nyugodt léptekkel sétálok a metró felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése