2014. november 16., vasárnap

Fantasztikus dolog ez a zene.
Van egy együttes...
Tudod, visszavisz helyekre, pillanatokba. Érzések törnek be túlkeményedett agyamba, falakat átszakítva, és hát igen, ehhez képek is vannak. Arcok, folyó, híd, amin átmenve jutottam hozzád vagy te sétáltál el éppen akkor, talán utóljára.



Barátok. Olcsó bor, tejfölszerű köd és csípős hideg esték.
Vizipipa és nagy nevetések.
Első ölelés aztán ezredik, majd pofonok és végül csak egy egyszerű mosoly már teljesen máshogy.
De mindez már utána jött.
Volt a lelkemben itt valami, ami neki is, meg másoknak is gondolom, és ez az egész egy masszaként kavarog át minden porcikámon, és tudom hogy én vagyok, vagy voltam, vagy lettem volna, vagy lehetnék, csak leülve a kilátóban, rátok gondolva, csillagokat bámulva, könnyeket morzsolva, remélve dolgokat, amikben már sose fogok tudni hinni, csak ájulásközeli állapotba juttat ha tudatomba úszik még hivatlanul, de már nem lehet és előtte se lehetett, csak olyan voltam amilyen azthittem maradok, és azzá lettem, ami sose gondoltam hogy leszek, álmokat direkt eltemetve, hogy ne égessen, tudva végleg, hogy sose jön el, és habár a lehetőség mindigis ottvolt és lesz is az esély valójában sosem, mert nem vagyok elég bátor vagy felelőtlen, és nem ebben az életben..És úgyse vezetne sehová...Nyugtatja magát egy alma aki felvette a napszemüveget és szentül hiszi hogy sötét van, pedig egy mozdulat lenne, csak az az igazság, hogy akkor lehet megvakul végleg a perzselő fényességtől.. Maradnak mindig a határok. Elfogadtam. (?)
Hideg víz...Hullámok csapnak az arcomba és érzem hogy szabad vagyok, miközben megfojt a félelem, de már el kell engedni, hagyni hogy vigyen.. De dehogy... Muszáj legalább úgy tenni mintha irányíthatnék, mintha számítana és igaz lenne. Pedig ettől nem lesz kisebb a kiszolgáltatottság, hogy reszketve, félve mindig a legrosszabbra készülök.
Nyúlnak felém kezek, és igazán szeretném őket megfogni, azt a néhányat, egyet kettőt... Akikkel kölcsönösen választottuk egymásét, pusztán azért mert érezzük és tudjuk hogy ott a kapcsolódás. És remélem, mostmár képes vagyok rá, mostmár készen állok.
Ha behunyom a szemem még mindig ott ülünk, tizenakárhányévesen, a Duna partján, és ez sose fog változni, tisztán, vagy legalábbis ennél tisztább szívvel, gyerekként. Ha többé nem is értjük már egymást, beszélünk de nem hallunk, és már nincs is miért, nincs is mit megosztani, vagy ha lenne se tudjuk már. Ki törte el, ki vette el? Mi magunk talán. De azért megyünk még néha. És mindigis fogunk. 
Csak behunyom a szemem, igen...Nagyon tág a tér, fodrozódó víztükör. A Hold elé beúszó felhők lassan mozognak, és valamilyen zene szól, természetesen. És szédülünk. Maradjunk mindig így. Vagy legalább ha behunyom a szemem hadd mehessek vissza, bármikor, sose felejtsem el hogy milyen volt.
Ha nem is én voltam. Álarcok. Egymás mellé lettünk pakolva, egy terembe, egy légtérbe, egy időben egy helyen. Senki sem választotta csak így lett.
Mostmár választunk. Közelebb jutunk talán ezáltal önmagunkhoz is. És elsodródunk. Mint palackposták amiket ilyen estéken írtunk, és eresztettünk a sötéten zubogó Dunába.



Hozzád bújok.
Szeretném, ha sose törne szét.
Szeretném ha belenézhetnék a lelkedbe.
De nem baj ha nem hagyod.
Minden apró mozdulatodban benne van a törődés. 
A tekintetedben pedig egy olyan fájdalom, ami azthiszem sosem fog eltűnni. Sosem akarlak bántani. Nem tudom elég vagyok-e.
Nem tudom mikor kap fel a szél.
Téged vagy engem.
És millió tapasztalat ordítja a fejembe hogy mi a törvényszerű forgatókönyv.
De nem hiszek nekik.
Tanultam a múltamból, meghallgatom a többieket is, látom is, nyitva a szemem. Megijeszt igen. De talán lehet máshogy. És lesz is.

Nem akarok bújkálni. Nem akarok bűntudatot érezni azért mert szeretlek, és nem akarom hogy félj megfogni a kezem nyílvánosan. Legszivesebben a fejemre tetoválnék egy szivárványt, hogy mindenki lássa. Elég a kétes szavakból, a csalódott tekintetekből, nem akarok magyrázkodni, nem, nem, nem fogom magam többet széjjelfeszíteni, hisz nem bántunk senkit.
Mitől félek?
Miért kellene megfelelni..?
Minden ki nem mondott szó, eltitkolt boldogság csak megerősítés hogy ez így van rendjén. Pedig nem.
Kérlek ne féljetek önmagatok lenni. Amig másnak nem ártotok, nincs alapja a gyűlölködésnek, ítélkezésnek. És ez itt nem csak ránk vonatkozik.
Ne féljetek..!
Talán egyszer majd én sem fogok.



"...Promise me you'll keep trying..."
Mary Griffith





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése