2016. október 24., hétfő

Ice

Elvesztettem.
Az illúziót, hogy nem vagyok egyedül.
Megint.
Nincs kivétel.
Csak a szellő, mely belekap a rozsdaszínű- néhol sárgás levelekbe, csak az kísér, ahogy haladok egy egyirányú, kopott sugárúton. Csak én érthetem, csak te értheted, csak ő értheti, súlyos ólómfalak voltak, s maradnak is örökké, de tudod besüt felülről a nap.
Nincs mitől félni. Soha nem is volt.
Nem tudom, hogy engedjem be a fényt. És hogy egyedül mi értelme az egésznek. De társaságban nem lehet. Semmiféle tisztaság.
Lassan egy hónapja élek itt, de csak mostanság vettem észre, hogy a sínpárok itt is pont ugyanolyan távol vannak egymástól, hogy az emberek ugyanúgy rohannak a munkába reggelente, az ég kékje ugyanolyan szép, és hogy a szív itt is ugyanúgy fáj, mint 600 kilóméterre innen, otthon. Semmi sem változott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése