2017. január 4., szerda

Dear New Year

Talán pár hónap múlva nem lesz minden ember hideg, idegen és félelmetes, ki nem te vagy,
de addig is, a Te pólódban hajtom álomra a fejem.
Talán pár év múlva elfelejtem majd a biztonságot, mit egyedül te tudtál nyújtani,
de addig is képtelen vagyok a pénztárcámból kidobni a levelet, amit szeretettel írtál nekem, és erőt adott oly sok nehéz napon.
Talán egyszer eljön a nap, hogy nem kerülök majd ájulás közeli állapotba, mikor elképzellek azzal a valakivel az ágyunkban, ahol néhány napja még én feküdtem melletted,
de addig is kitartok, nem fogsz többé a padlón vergődni látni.
Talán még ebben az életben, valaha képes leszek mást szeretni,
de ennél valószínűtlenebb dolgot jelenleg nem tudok elképzelni.

De érzek, létezem.
Futok. Hogy érezzem, hogy élek. Futok. Előled, és a régi önmagam elől.

Maradj meg mindig a szívemben, ahogy rám mosolyogsz, a nap első sugarával ébresztesz korareggel, és átölelsz, maradj meg egy rejtett zugban a lelkemben, ahogy kézenfogva sétálunk a nyári nap melegében, azon a szűk, macskaköves utcán, ahol megtudtam, mi az, hogy szerelem; sétáljunk a végtelenbe, sose érkezzünk el a mai nap hidegségébe, mikor tízmillió fal által elválasztva egy szót se váltunk már, ahol jégcsapként fagy le a szívem a köztünk lévő távolság feldolgozhatatlanságától.

Millió megválaszolatlan kérdés és kimondatlan szó, ennyi maradt.
És az emlékek. Sosem engedem el őket. Soha.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése