2017. július 22., szombat

Üvegfal

Vinnék neked egy szál virágot, hogy kidobhasd az ablakon, ahogy azt szerelmünkkel tetted.
Kérnék még egy percet, melyet elpazarolhatunk a jelenből, azon rágódva, hogy nincs jövőnk.
Vennék még egy tüdőnyi levegőt kisvárosod fáinak árnyékában, s néznék még utoljára szemed megtévesztő mélységeibe, de nem lehet már.
Megfognám kezed és ellopnálak ketrecedből, de ó, Te maradnál inkább benne örökké.

Tudom jobb volna odakinn, hisz ott rendben voltam, friss levegő, napsütés, fűszeres virágillat.
De ma maradok inkább a négy fal közt, rágom újra és újra ki nem csorduló könnyeim, s várom, hogy kiizzadjam utolsó kéretlen érzésfoszlányom is, mely még téged tartalmaz.
Azt hiszed a csillagok túl magasan vannak, csak várj, csak élj, semmi sem fog változni, s én nem fogok rád már soha többé a szobor mellett várni.
Volt hazám itt is, ott is, lesz is még ezer gondolom.
Tanultam odaát, többet mint bárki hinné, és most újra itt, máshogy, máskor, de a gyomrom újra ugyanúgy görcsöl, a hangok ugyanúgy fájnak, de egy szelet szeretet végtelenné duzzadhat, miközben az odaát óceánként hömpölygő terveim ismét minimumra apadnak.
Ki csapott be kit?

Fűszálak között süvítő lágy szélbúgásra emlékszem, szabadságra, önfeledt nevetésekre, és visszakapott álmokra. A zöldségeskertben töltött órákra, és a tenger frissítő hidegségére. Őszinte ölelésekre, törődésre és könnyes búcsúzásra.
Tudod, én otthagytam a szívem.

Nem kérek a műanyag életből, a műanyag ételből, a műanyag csomagolásokból, nem kérek a betonból, az autóbűzből, a haragos megszólalásokból melyek mögött lelkek kétségbeesett segélykiáltása vibrál egyre gyengébben. Nem kérek a festékből az arcodon, nem kérek a beléd erőszakolt kényszerek mozgatta megfelelési vágyból, sem abból a táplálékból mely érző lények szenvedési árán kerül a polcokra.
Fogd meg a kezem, gyere velem, hagyjuk itt- de te ide tartozol (?). Kitéplek a ketrecedből. Kitépnélek. Nem az én döntésem. Elengedlek. Csak magam hadd tépjem ki. S engedd hogy sose nézzek vissza. Kérlek, csak ne markold ilyen erősen a szívem...!

A világ szenvedéseit ki veheti el? Vérző lelkek, kivágott fák, betonból készített hierarchiakoronák, s taposás folyamatosan előrefelé, át egymáson, a természeten, s nem értitek, de tényleg nem, hogy a boldogságot nem lehet pénzért megvenni, és nem, tényleg nem, hogy az a hamburger egy temető.
Villog, csillog, de pereg már a rozsda, kérem a kezed, gyere, menjünk innen messzire.
Szmogköd száll le a városra, csak vidéket kérlek ne érje el a bűz, és az erdőket, lélegezz, menjünk innen, el, földút és sár, mezítláb, nem kérem a kezed mert csak rántasz vissza, s téped millió darabra, hogy, de nem, nem, nem, nem, mindez megéri és létezik a holnap, vagy létezhetett volna, de mostmár csak egy batyu és egy újabb búcsú.

Félelmetes fájdalmak és vörös, szilánkos üveg, ki kezdte, törések, vad álmok, betegségek, puha ágy.
Lehet-e csendben meghalni? Lehet-e még valahol friss levegőt lélegezni? Emlékezhetek-e a helyre mindig, ahol a választ igennek hittem, bár azért igaz még teljesen ott se volt, csak reményt adott hogy lehet.
Mért tűnik oly távolinak most az a tisztaság?

Tégy naponta legalább egy téglát a köztünk lévő falba. Ha szerinted tényleg ez a megoldás, én elfogadom.
De számomra az a fal láthatatlan, úgyhogy valószínűleg néhányszor nekifutok majd még.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése