2017. október 19., csütörtök

Ősz

Észere sem veszem hogy fordul a szerda csütörtökbe, nem tudom szeptembert írunk-e, vagy már az október is elköszönni készül. A napok elszaladnak, mint üres vonatok a sosem találkozó sínpárokon, a hetek úgy peregnek ki kezeim közül mint apró üveggömbök, a földön szilánkosra törve, hogy a szél fújja végleg tova.
Egykor haladtam valamerre, legalábbis hittem.. Most nem kérdés hogy toporgok, vagy ha valami mozgás van is, az inkább hátra.
Határok, korlátok, nincsenek már. Halványan derengő vonalak rajzolódnak ki emlékek távoli foszlányaiból, melyek egykor szilárdan elválasztották mi a jó, mi a rossz; mint fekete festékcsepp a fehérben elkeveredve olvad szürkévé most, s nem tudom meddig léphet lábam, rám szólnak még, de nem értem. Belső és külső hatások, gyökértelenül táncoló fényfoszlányok, néhány kényszer, és mindenek előtt menekülés- ez jelöli ki utunk át a hurrikánon, néhány cérnaszál, elszakít a szél, új helyre fúj, nem volt elég erős egy sem, hogy átmentsem- vagy én voltam túl gyenge.
Szürkés árnyalatok másznak az ég tiszta kékjébe, s alatta a domboldal gyönyörűséges színkavalkádja terül el, ha a naptárat nem is nézem már, a levelek sárgája, bordója finoman lengedezi, ősz van- és a hűvös szellő az éjjelekben, mi szinte csípi kipirult arcom ahogy két keréken gurulok végig ugyanazon az úton napjában kétszer. Néhány napsugár átvibrál azért, meleget nem ad már. Sok különös arc, sűrűn pakolva a HÉV ülésein, a metróban már nem is arcok, csak körvonalak zsúfolódva egy hangosan, gyorsan suhanó fémdobozban, végig a város alatt, közeledve a középponthoz, oda tartunk minden reggel, s a kombinó nem tudja becsukni az ajtaját se, s hiába jön a következő, a villamosmegálló nem bír már el több embert. Egy nagy szívként dobog a város ahogy lépdelünk, haladunk, hová megyünk?
Messze vagyunk egymástól, hiába nyúl egy kapaszkodóért kezünk.
Furcsa dolog az utazás, főleg napi 3-4 órában. Mennyi szürke épület, színes kirakat, miket sose néztem meg jobban, hány lélek mellettem a különböző tömegközlekedési eszközökön, hány járművezető és ellenőr, mint háttérzaj, mint alma egy statikus csendéleten. Katyvasz, hangok, fények, szürke egyveleg, s mind mégis egy-egy színes élet, egy technikai csoda, egy tervezői zsenialitás, egy marketingfogás, s mikor este leszállok az utolsó járműről, és a két kerekemhez sétálok, majd felpattanok, csak akkor fújja messzire az arcomba csapó, igen, őszi szellő mindezt, mintha sose létezett volna.

Messze már a nyár.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése