2017. november 16., csütörtök

November akkor, s most

Lágyan simít végig arcomon egy hűs fuvallat, fülemen át tudatomba lebeg egy ismerős dallam, s nem tudom, a sötét éjben, a koromfekete aszfalton ülő esőcseppeken ezüstösen, kristályosan csillámló lámpafények hozzák-e az elmémbe kúszó hűvös, monokróm tisztaságot, vagy csak a belső kezdett-e újra körvonalazódni a mámoros folyadék immár lassan egy hónapja tartó mellőzése következtében. Hideg vízpermet frissíti arcom. Nem olyan kusza, nem olyan lehetetlenül színes és kilengő már az élet.
Néha nem hiszem el, hogy nem vagy már itt.
Legtöbbször nem hiszem el, hogy valaha voltál.
Nagy, rózsaszínes buborék, homályos belsővel. Ahányszor puha oldalához nyomom az orrom, hogy beletekintsek, csak messzebb sodródik.
Egy messzi város macskaköves utcácskáján sétálunk, este van, nyugalom, a lámpafények ekkor még sárgásak voltak, színes tükröződésekkel. Karcsú házak, meredek tetőkkel, oldalukhoz támasztva biciklik, virágfüzérrel, tarka falrajzok, s fogod a kezem, tavaly ilyenkor, talán utoljára, ahogy távolodó árnyékunk egybeolvad az este békés sötétjével.
Talán csak álmodtam.
Talán sose voltunk.
Talán csak az ég végtelen kékje volt az, s nem szemeid tiszta tükre, mit csodálattal néztem minden reggel, s este.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése