2018. január 18., csütörtök

"29/2-es holnap reggel hazamegy"

Kórházi tartózkodásom emlékére

Most szúrtam be az utolsó heparin injekciót.
Zavar a zene, még a számítógép fáradt zúgása is. Kintről friss levegőt eresztek be, hátha felránt álmatag révedésemből, s segít papírra vetni a múlt hét történéseit. Mert erről határozottan írni kell.
Írni kell arról a különös járású ápolónőről, akinek energikus, lelkesítő, örökké derűs szavait sosem felejtem, s hogy búcsúzáskor a köszönetre, csak szerényen "Ugyan, ez természetes"-sel legyintett. De írni kellene minden egyes kollégájáról, akik erőn felül dolgoznak egy túlhajszolt fővárosi kórház valamely emeletén, s képesek még mosolyogni, törődéssel fordulni a betegeik felé, róluk, akik közül sajnos talán nem is mindenkit tudok megőrizni az emlékezetemben a nagy mennyiségben adagolt nyugtatók bódító hatása eredményeképp, de a biztonság érzése, mit tőlük kaptam megmaradt... Pedig mennyire féltem, rettegtem én előtte...!
Írni kell a doktornőről, akinek mosolya oly szép, hogy az ember elfelejt minden fájdalmat, kedves, szerény, tisztességes, hatalmas tudású angyal, ki nap nap után tart életeket a kezében. Ez az egész tevékenység, oly fantasztikusan csodás, lenyűgöző, és igazán valós, kézzelfogható...Megbabonáz.
Írni kell még a fiatal aneszteziológus doktorról, kinek kedves szavai homályba vesztek számomra, ahogy az altató szer hatni kezdett, de az érzést fel tudom idézni amit megnyugtató hangja kiváltott: melegség, biztonság.
A betegszállító bácsi diszkrét de végtelenül figyelmes törődése, egy egyszerűnek tűnő munka, könnyű lehetne talán belefásulni, de ő minden egyes beteghez ugyanazzal az empátiával és kedvességgel érkezik, és hogy kis termete ellenére hogy emelte át nagyobb növésű szobatársam ilyen könnyedén az egyik ágyból a másikba...?
Meg kell említeni a szobatársakkal való kellemes kis esti csevegéseket, melyek jó hangulatban teltek, de azért figyelnünk kellett, hogy túl vicceset ne mondjunk, mert a nevetéstől nagyon húzódik ám a seb...
S a fertőtlenítőfolyadék jellegzetes, és barátságosan ismerős illata... Visszaringatott azokba az időkbe, mikor még segédápolóként dolgoztam. Hiányoznak a kollégák, akiket szinte búcsú nélkül hagytam ott annak idején, kiktől oly sokat tanultam mind szakmailag, mind emberileg, hiányoznak a kórház tetőablakán át lopott pillantások a csillagos égre, egy mozgalmas éjszakai műszak közepette. Hiányzik a szeretet amit a betegeknek adtam, s kaptam is tőlük legalább ekkora dózisban, hiányzik még a reggelire osztott vizes zsemle összetéveszthetetlen illata is, s a pattogzó vakolatú, öreg, oly sokat látott falak is.
És szólnék még arról, hogy talán ez a műtét rálökött arra az útra, amit mindeddig kerestem. Talán megtaláltam a szakterületet... Hisztek a véletlenekben? Vagy inkább a sorsban? Akárhogyis... Ez a sok kedvesség, s kézzel fogható csoda... Azt hiszem végre tudom, mit kell tennem.

Hála és szeretet tölt el. A kórházi dolgozók, a családom és a barátaim felé.
Köszönöm.
Minden egyes reggel, melyen szemem e világra nyílik, egy ajándék. A napsugár, a fák, a kék ég..A levegő a tüdőmben, a szívem pulzálása. A mosolyok, a könnyek. S ott a lehetőség mindig. Minden egyes nap, perc magában hordozza a lehetőséget...Hogy tégy valamit, egy lépést előre, hogy mosolyogj, hogy segíts valakin, hogy rájöjj valamire, hogy ne add fel, hogy újabb kérdést tegyél fel, hogy megtaláld az utad, hogy szeress, hogy ölelj, hogy ne félj többé, hogy ne bánts többé, hogy szabad légy, hogy máshogy dönts, hogy változtass, hogy fejlődj, hogy fejlessz, hogy figyelj, hogy nevess...Hogy ÉLJ!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése