2018. február 7., szerda

"Kísérlete arra, hogy extrovertált emberré fejlődjön, ha ugyan az fejlődés, meghiúsult..."- Gerlóczy

Nem ostorozom magam amiatt már, hogy direkt kések 1-2 percet előadásról, mert félek hogy ha korábban érkezem beszélgetni kell valakivel és nem tudok majd mit mondani zavaromban, nem kényszerítem már magam oda a kis körökben beszélgető emberek közé, mely ellen minden porcikám, szorongva, sikítva tiltakozik, csak elfogadtam, ez van, próbáltam változni, de ebben nem tudtam. Szemükben talán furcsa vagyok, bár inkább csak egy szellem, aki ott van, de senki se látja.
Talán azért valahol remélem, hogy egyszer valaki leül majd mellém, és beszélni kezd hozzám, és hogy az illetőnek majd a szemébe merek nézni és aztán együtt megyünk át a következő előadásra is, és az 500 méter alatt amit egyik klinikától a másikig sétálunk, nem végig, megállás nélkül a hétvégi és a mai időjárás rejtelmeiről fogunk beszélgetni, és hogy nem áll be az első adódó nagyobb csoportba csevegni, hanem velem marad, és amikor vége az órának majd a Dunapartig sétálunk, ahol van egy játszótér, és ott úgy megpörgetem azon a forgó körhintán hogy szinte sikítva nevetünk, és utána egészen a Gellért hegyig kergetjük egymás árnyékát, mígnem azok beleolvadnak a szürkületbe, és a naplemente fényében elmesélem neki hogy egy lány összetörte a szívem, és hogy azután egy másik is megpróbálta, de neki már úgy igazán nem sikerült és talán már nem is lehet, és elmondom azt is, hogy évek óta nem eszem húst, és erre ő nem a megszokott "dehát, dehát, dehát az oroszlán is megeszi a gazellát"-al felel, elárulom azt is, hogy egy kis műhelyben fizikai munkát végzek tanulmányaim mellett és erre ő nem olyan csodálkozva néz rám mintha a Holdról jöttem volna, és aztán azt is elmesélem, hogy életemben akkor voltam eddig legboldogabb, mikor mindent itthagyva egy angliai tanyára menekültem ahol nem volt se térerő se előítélet és milyen felszabadító érzés volt mikor iszonyú sáros lettem miközben az esőben gyomláltuk a zöldséges kertet olyan emberekkel együtt akik szintén nem esznek húst és akikkel maximálisan elfogadtuk egymást és boldogan nevettünk ott a sárban tapicskolva. És utána, ott a naplementében, ő is mesél magáról dolgokat, talán az álmairól, talán a családjáról, talán tapasztalatairól, vagy egy érdekes könyvről amit nemrég olvasott, talán elmeséli mikor sírt utoljára, és azt is hogy mi az amitől az életben a legjobban fél, vagy azt hogy volt-e már szerelmes és hogy mi is egyáltalán az a szerelem szerinte. Éjszakába nyúló beszélgetésünk végén úgy búcsúzik majd el, hogy holnap találkozunk, vagy az is lehet, hogy felhív magához, és megnézünk egy filmet, ami nem amerikai és nem is akció-vígjáték, és utána együtt alszunk de nem úgy, és nem lesz szerelmes belém és én se őbelé, nem rontjuk el, és aztán másnap együtt megyünk az iskolába, és ezután már mindig lesz ki mellé ülnöm előadásokon, aztán lediplomázunk, és lehet hogy egyszer majd nem keres többé, vagy én nem keresem őt többé, hisz ugyebár ez az élet rendje, de az is lehet hogy 10 év múlva is együtt járunk majd a Gellért hegyre, amikor neki már gyerekei lesznek meg szakvizsgája, meg nekem is, mármint szakvizsgám, és akkor majd úgy fogom érezni hogy mégis csak igen, tényleg van olyan hogy igazi, törhetetlen barátság, bár persze ez akkor se lesz biztos, mert lehet hogy 30 év múlva megunja majd túl sokat ismételt vicceim, vagy én az ő okoskodását, de akkor is legalább addig úgy éreztük hogy na igen, most tényleg.
De nem ül le mellém senki, mert én se ülök le senki mellé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése