2018. május 6., vasárnap

Változások

Nem értem mi történik körülöttem.
Amikor elmegyek sétálni, a fejem kiszellőztetni, az út egyik oldalán hajléktalanok dobálják egymást sörösdobozokkal, illuminált állapotban, ordibálva, a másik oldalon pedig beparkol egy hófehér porsche valami sznob szálloda elé, amúgy meg hömpölyög az illatos és szép fiatal tömeg, péntek este lehet ezek szerint, buli, társasági élet, de nekem csak széthasad a tudatom ahogy nézek körbe, felpillantok az Égre, egy kis megnyugvás reményében, de a csillagok persze itt nem látszanak a fényszennyezéstől.
Érthetetlen különbségek, mesterségesen húzott vonalak és rangok, betáplált természetellenes igények ön- és közpusztító kielégítése, boldogságillúzió, boldogtalanságtompító szerek, feldolgozni, megemészteni nem tudom, sose tudtam.

Cikkeket olvasok különböző hírportálokon, próbálom kitalálni, melyik hazudik kisebbet, hol kevesebb a manipulatív céllal született ferdítés, hol nem a félelmemre, de nem is a naivitásomra építenek. Korrupció, gyűlölet, irigység, világok harca, kultúrák találkozásának összeférhetetlennek tűnőségei, nagyhatalmak, kiskirályok, olvasom, értem, sírok, kikapcsolom, begubózok, összeszedem magam, mit tehetek? Tüntetek, gondolkozok... Maradjak, vagy meneküljek, magyarázzak, vagy hallgassak, tájékozódjak, vagy behunyjam a szemem, higgyek vagy feladjam, sírjak vagy nevessek...?

Közben berántott valami. Szavakba önteni képtelenség. Hogy megtaláltam, mit kerestem, és olyan hihetetlenül félelmetesen sorsszerű ahogy ez az egész történt, hogy már már inkább megnyugtató, hogy másképp nem is lehetett volna. Hogy életem minden egyes lépése és külső történése ehhez a pillanathoz vezetett, minden lepergett másodperc ebben az egy pontban találkozott és sűrűsödött össze, hogy állunk abban a térdarabkában, ahol minden steril, ahol naponta életeket mentenek és olykor vesztenek el, ahol a monitor egyenletes csipogása jelzi, hogy minden rendben, szike a bőrbe vág, én asszisztálok, itt vagyok, és itt leszek, és ilyenkor nincsen semmi más a világon, csak ez a néhány négyzetméteres szelete az univerzumnak, ahol ő mellette állok, nem létezik semmi más, nem hatol a tudatomig, csak ez a csoda, elvarázsol, és maradnék még bármeddig, pedig már éjfél is elmúlt.

Menni, vagy maradni?
Hol van ilyenkor a szív, amit otthagytam azon a bizonyos farmon, hogy majd visszatérjek, s maradjak végleg? Hová lett? Új helyet talál magának végül koszos, beteg fővárosunkban? Az nem lehet... És talán mégis.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése