2019. február 23., szombat

Átmenet

Nem emlékszem mi volt a lidérces álom tartalma,
mely verejtékben ébresztve lökött a holnapba.
Csalóka fények derengnek...
Hajnal nem jött el, de már vége az éjnek,
S nézlek.
Látlak-e még?
Magasról tekint ránk lefelé,
Szürkés narancssárgája az égnek.
Kérlek, kérlek ne mosolyogj rám ilyen szépen,
Kérlek.
Kérlek ne kelljen a szívem feltárni ismét, és úgy szeretni,
hogy fájjon,
s ne kelljen várnom,
jöttöd újra, hogy a tér meghajlik,
az idő visszafelé perdül és veled leszek akkor,
túl a tengeren, túl az éveken, túl a fényeken és sötétségen, bárhol.
Nem várlak.
Egyenes háttal, előre szegezett tekintettel, homlokom a hideg falnak.
Fogtad a kezem az éjszaka koromsötétjében?
Összemosódik a valóság, az álom,
nem emlékszem, nem tudhatom
hogy tested égető melege, vagy a magány jegessége,
mit éreztem, a tél utolsó szele, vagy leheleted érintése a vállamon.


2019. február 9., szombat

Sötétnarancssárga

Örök hullámzás, pulzálás.
Hűvös szellő libeg be a résnyire eresztett ablakon, kinn a szürke, csupasz fák által keretezett dombok színei közé testes narancssárgák keverednek, ahogyan a mai nap is elköszönni készül.
Sok kérdés ismét, lágy szövésű halvány rózsaszín felhők egyenletesen, lassan haladnak észak felé, gondolataim utaznak velük, az ismeretlenbe, de mágnesként vonz vissza mindaz, mit már tudom, sose hagyok itt.
Végtelen, kietlen űr szűk és csúszós peremén billeg lelkünk.
Tisztán csengő, hangos, könnyed nevetések, egy hosszú éjszakai műszak után, igazán fáradtan és őszintén boldogan. Szárnyal szívekbe, túlmutat mindazon, amit ez a sok gyűlölet, félelem és korrupció tönkre tehet. Persze ez nem igaz. Vagy nem feltétlenül. Remény még marad.

2019. január 30., szerda

Saving

Megint érzések, melyeket szavakba önteni nem lehet.
Mániába csúszik át már ez az egész ismét, mondják barátok, és előfordulhat, hogy igazuk van.
Megfogalmazni nem tudom, mondanám inkább angolul, vagy németül, úgy kevésbé körülhatárolt mert kevésbé értem. De mostmár a magyar marad tényleg. Minden szempontból.
Belenéztem ma ismét egy tiszta szempárba. Vidám, odaadó, egyszerűen végtelenül jó és értékes lélek tükre.
Fejünk felett pedig kék villogó.
Száguldunk.
Féltem, de már nem.
Menekültem, de nem megyek már sehová, mert minden út ide vezet vissza, haza.
Nem oly kietlen mit éveken át hittem. És azok a szavak, melyeket mondani se lehet, csak itt igazak. Annyi szeretet, kedvesség, melyet talán még a sötétség fedele alatt képmutatásnak találtam volna, most a mindenséget jelenti, olykor, mert semmi hazugság nincs benne, csak tisztaság, még akkor is ha teljesen másképp gondolja, olyan alapokat találok, eddig vak voltam rá, mert becsuktam a szemem még mielőtt csalódhattam volna mégegyet, de vihet mostmár ez az áradat, ami elkapott, nem akarok kiszállni.
Szemed végtelen tisztaságába néztem és kapcsolódásra leltem, visszanéztem rád vörös, napok óta le nem hunyt szempárral, esetlen tenni vágyással, és te is leltél énbennem valamire.
Én viszem ezt is örökké.
Tágul a pupilla, és nem tudom megmondani mióta nem aludtam. De a tükörben a vörös szempár azt mutatja, régóta.
Mániás epizód?
Vagy őszinte boldogság, szemnyitás, és szívnyitás, csoda, mi történik ilyenkor?
A hormonjainknak van ennyire kiszolgáltatva elménk épsége, vagy a törékenységeinknek, a gyermekkori traumáknak, esetleg a neurotranszmittereknek, a Jóistennek, a Sorsnak, vagy azoknak a tényleg tiszta szempároknak melyekbe olykor belenézhetünk; a friss levegőnek, vagy a gitár megfoghatatlanul mély basszusának, a hírekből áradó korrupciónak és szenvedésnek, vagy a buszon belédszúrt késnek, a betegségeknek és az ordításoknak; esetleg annak a hirdetőtáblának, vagy a lánynak aki mögüle mosolyog rád, vagy azoknak az emlékeknek, amiktől azóta is remegve és a fájdalom izzadtságában ébredsz, vagy talán csak egyszerűen mondhatjuk, hogy egymásnak? Kiszolgáltatva lelkileg, fizikailag, nem ijesztő? De itt egyedül a félelem amire visszavezethető minden.
Nincs többé.
Azt a sötét leplet eltüntettem. Vagy eltüntette az élet. Persze visszadob. Visszadobja. De kilátni már alóla. Mindig ott a fény. Soha többé nem kérdőjelezem meg. Talán ez a válasz arra amit ma nem értettem. Arra a fényre ami feldolgozhatatlanul szép volt. A kedvességre, ami oly váratlanul ér hogy a szívemet eltöltő melegségtől túlforr bennem minden.

2018. december 29., szombat

Búcsú

Feltartóztathatlanul tör be a narancs-rózsaszín keverékű napfelkelte a kórházi öltöző ablakán, egy hosszú, de viszonylag békés éjszakai műszak után.
A háttérben Ő pakolászik, egy igazi barát, akit azthittem sosem láthatok többé.
Akit egykor búcsú nélkül hagytam itt, mert rohantam, menekültem erről az osztályról. S most itt állok újra vele, a kedvenc ablakom előtt, ebben a jó öreg, romos, otthonos épületben, szívem olyan végtelen melegség és szeretetet tölti el, hogy szinte felfogni sem tudom. Csak hagyom, hogy elárasszon, repítsen, boldog vagyok. Szeretem a munkám, igazán, őszintén, imádom a kollégáim, egytől egyig fantasztikus emberek. Még a fáradtságot is szeretem, munka után olykor reggel, alvás nélkül iskolába menni, ez sem zavar már. Azt kívánnám bár sose hagytam volna itt őket, bár elég erős lettem volna annak idején... Most minden másképp lehetne. S mégis, oly felesleges ezeket a szálakat bontogatni, az a döntés már megszületett, és talán így volt helyén. A munkahelyek ahol időközben dolgoztam, mind valamit tanítottak, ezt nem szabad elfelejteni. Megbánás helyett inkább hála, hogy évek múltán újra itt lehetek, hogy kaptam még egy esélyt az élettől, Tőlük, és saját magamtól is, s már elég erős vagyok, hogy éljek vele. Hála azért, hogy még utoljára Á-val is dolgozhattam - most ő az aki felmond, s én maradok, de még épp úgy hozta az élet, hogy találkoztunk, és most búcsút is vehettünk, végtelennek tűnő öleléssel és a reménnyel szívünkben, hogy ezúttal tartani fogjuk a kapcsolatot. Az öltözőszekrényében átadta nekem a helyét. Nem szedem le a névtábláját, mellé ragasztom majd a magamét.
Ő igazán ismert, ismer. Emlékszik mindenre, apró részletekre, hogy milyen szögben tartom az ampullát mikor felszívom a gyógyszert, emlékszik, hogy olyan félénk voltam, alig mertem szólni és azt hitték beszélni sem tudok, de mellette mégis megnyíltam, emlékszik mennyire szorongtam, hogy féltem, és sosem bíztam magamban. És most ahogy meglátott tudta, hogy minden máshogy van már, és rögtön megértette hogyan, miért. Hogy hosszas küzdelem árán hátrahagytam mindezt. 
Ő nem változott. Évtizedeket töltött ilyen osztályon dolgozva, ezen a megterhelő területen, túlhajszolva, és nem keseredett meg, ugyanaz a csupa szív, türelmes, emberséges és figyelmes nő akit annak idején megismertem. 
Talán nem is tudod mennyi mindent kaptam Tőled. Szakmai és emberi tudást, tapasztalatot, szeretetet, és egy követendő példát, akire felnézhetek... És az érzést hogy valaki értékel. Pedig nem volt hosszú az ismertségünk tudom. De tiszta szívből remélem, hogy ez a búcsú nem örökre szól. Kívánom hogy boldog légy és azon az új osztályon, becsüljenek, szeressenek...!

A nővérszállóba érve a nap sugarai még mindig rózsaszínesek, végighasít a szürke folyosón, megmelenget ahogy ajtómig sétálok, hazaértem. Egy pici szoba, mely lehetővé tette végre a leválás véglegesedését. Ahol a végtelennek tűnő folyamat és küzdelem végére pont került és békére leltem magammal, és talán lassan a világgal is. Egy kis szelete a térnek, mely az enyém.

Ma 25 éves lettem. Annyi minden történt idén amiről írni kellene... Talán majd fogok. De lehet, hogy az is elég, hogy az elmémbe és szívembe vésődtek ezek a pillanatok, tapasztalatok... Sosem lesz már úgy mint régen. Az az én megszűnt. Bár még mindig hihetetlen. Igazán hihetetlen, hogy boldog vagyok. 

2018. augusztus 7., kedd

Lovers to friends

I loved you with all my heart,
And i let you go tonight.
One last breath to exhale that it's not all right
That I don't want you in your girl's arms.
One last touch by the moonlight, tonight
One last cheat, and I know you go back.
One last kiss and you may disappear.
It's been going on for too long now, in my heart, in my mind,
You fill all my dreams, that I'm sweating out at empty nights,
Falling by the moonlight,
Fading by the sunrise.
Catching my breath
In abandoned rooms echoing the silence of what's left,
Calling out with voiceless screams in the dry dusk,
Rushing on lonly roads with blurry streetlights.
It was once us, now it's you and her.
Four years passed since our first kiss,
Now please give me the last,
And then hold that other hand you choose,
I let you go,
You were my first and only true love, but maybe not the last,
So I let you go tonight.
But I'll be here
Forever
Your friend.

2018. február 7., szerda

"Kísérlete arra, hogy extrovertált emberré fejlődjön, ha ugyan az fejlődés, meghiúsult..."- Gerlóczy

Nem ostorozom magam amiatt már, hogy direkt kések 1-2 percet előadásról, mert félek hogy ha korábban érkezem beszélgetni kell valakivel és nem tudok majd mit mondani zavaromban, nem kényszerítem már magam oda a kis körökben beszélgető emberek közé, mely ellen minden porcikám, szorongva, sikítva tiltakozik, csak elfogadtam, ez van, próbáltam változni, de ebben nem tudtam. Szemükben talán furcsa vagyok, bár inkább csak egy szellem, aki ott van, de senki se látja.
Talán azért valahol remélem, hogy egyszer valaki leül majd mellém, és beszélni kezd hozzám, és hogy az illetőnek majd a szemébe merek nézni és aztán együtt megyünk át a következő előadásra is, és az 500 méter alatt amit egyik klinikától a másikig sétálunk, nem végig, megállás nélkül a hétvégi és a mai időjárás rejtelmeiről fogunk beszélgetni, és hogy nem áll be az első adódó nagyobb csoportba csevegni, hanem velem marad, és amikor vége az órának majd a Dunapartig sétálunk, ahol van egy játszótér, és ott úgy megpörgetem azon a forgó körhintán hogy szinte sikítva nevetünk, és utána egészen a Gellért hegyig kergetjük egymás árnyékát, mígnem azok beleolvadnak a szürkületbe, és a naplemente fényében elmesélem neki hogy egy lány összetörte a szívem, és hogy azután egy másik is megpróbálta, de neki már úgy igazán nem sikerült és talán már nem is lehet, és elmondom azt is, hogy évek óta nem eszem húst, és erre ő nem a megszokott "dehát, dehát, dehát az oroszlán is megeszi a gazellát"-al felel, elárulom azt is, hogy egy kis műhelyben fizikai munkát végzek tanulmányaim mellett és erre ő nem olyan csodálkozva néz rám mintha a Holdról jöttem volna, és aztán azt is elmesélem, hogy életemben akkor voltam eddig legboldogabb, mikor mindent itthagyva egy angliai tanyára menekültem ahol nem volt se térerő se előítélet és milyen felszabadító érzés volt mikor iszonyú sáros lettem miközben az esőben gyomláltuk a zöldséges kertet olyan emberekkel együtt akik szintén nem esznek húst és akikkel maximálisan elfogadtuk egymást és boldogan nevettünk ott a sárban tapicskolva. És utána, ott a naplementében, ő is mesél magáról dolgokat, talán az álmairól, talán a családjáról, talán tapasztalatairól, vagy egy érdekes könyvről amit nemrég olvasott, talán elmeséli mikor sírt utoljára, és azt is hogy mi az amitől az életben a legjobban fél, vagy azt hogy volt-e már szerelmes és hogy mi is egyáltalán az a szerelem szerinte. Éjszakába nyúló beszélgetésünk végén úgy búcsúzik majd el, hogy holnap találkozunk, vagy az is lehet, hogy felhív magához, és megnézünk egy filmet, ami nem amerikai és nem is akció-vígjáték, és utána együtt alszunk de nem úgy, és nem lesz szerelmes belém és én se őbelé, nem rontjuk el, és aztán másnap együtt megyünk az iskolába, és ezután már mindig lesz ki mellé ülnöm előadásokon, aztán lediplomázunk, és lehet hogy egyszer majd nem keres többé, vagy én nem keresem őt többé, hisz ugyebár ez az élet rendje, de az is lehet hogy 10 év múlva is együtt járunk majd a Gellért hegyre, amikor neki már gyerekei lesznek meg szakvizsgája, meg nekem is, mármint szakvizsgám, és akkor majd úgy fogom érezni hogy mégis csak igen, tényleg van olyan hogy igazi, törhetetlen barátság, bár persze ez akkor se lesz biztos, mert lehet hogy 30 év múlva megunja majd túl sokat ismételt vicceim, vagy én az ő okoskodását, de akkor is legalább addig úgy éreztük hogy na igen, most tényleg.
De nem ül le mellém senki, mert én se ülök le senki mellé.

2018. január 18., csütörtök

"29/2-es holnap reggel hazamegy"

Kórházi tartózkodásom emlékére

Most szúrtam be az utolsó heparin injekciót.
Zavar a zene, még a számítógép fáradt zúgása is. Kintről friss levegőt eresztek be, hátha felránt álmatag révedésemből, s segít papírra vetni a múlt hét történéseit. Mert erről határozottan írni kell.
Írni kell arról a különös járású ápolónőről, akinek energikus, lelkesítő, örökké derűs szavait sosem felejtem, s hogy búcsúzáskor a köszönetre, csak szerényen "Ugyan, ez természetes"-sel legyintett. De írni kellene minden egyes kollégájáról, akik erőn felül dolgoznak egy túlhajszolt fővárosi kórház valamely emeletén, s képesek még mosolyogni, törődéssel fordulni a betegeik felé, róluk, akik közül sajnos talán nem is mindenkit tudok megőrizni az emlékezetemben a nagy mennyiségben adagolt nyugtatók bódító hatása eredményeképp, de a biztonság érzése, mit tőlük kaptam megmaradt... Pedig mennyire féltem, rettegtem én előtte...!
Írni kell a doktornőről, akinek mosolya oly szép, hogy az ember elfelejt minden fájdalmat, kedves, szerény, tisztességes, hatalmas tudású angyal, ki nap nap után tart életeket a kezében. Ez az egész tevékenység, oly fantasztikusan csodás, lenyűgöző, és igazán valós, kézzelfogható...Megbabonáz.
Írni kell még a fiatal aneszteziológus doktorról, kinek kedves szavai homályba vesztek számomra, ahogy az altató szer hatni kezdett, de az érzést fel tudom idézni amit megnyugtató hangja kiváltott: melegség, biztonság.
A betegszállító bácsi diszkrét de végtelenül figyelmes törődése, egy egyszerűnek tűnő munka, könnyű lehetne talán belefásulni, de ő minden egyes beteghez ugyanazzal az empátiával és kedvességgel érkezik, és hogy kis termete ellenére hogy emelte át nagyobb növésű szobatársam ilyen könnyedén az egyik ágyból a másikba...?
Meg kell említeni a szobatársakkal való kellemes kis esti csevegéseket, melyek jó hangulatban teltek, de azért figyelnünk kellett, hogy túl vicceset ne mondjunk, mert a nevetéstől nagyon húzódik ám a seb...
S a fertőtlenítőfolyadék jellegzetes, és barátságosan ismerős illata... Visszaringatott azokba az időkbe, mikor még segédápolóként dolgoztam. Hiányoznak a kollégák, akiket szinte búcsú nélkül hagytam ott annak idején, kiktől oly sokat tanultam mind szakmailag, mind emberileg, hiányoznak a kórház tetőablakán át lopott pillantások a csillagos égre, egy mozgalmas éjszakai műszak közepette. Hiányzik a szeretet amit a betegeknek adtam, s kaptam is tőlük legalább ekkora dózisban, hiányzik még a reggelire osztott vizes zsemle összetéveszthetetlen illata is, s a pattogzó vakolatú, öreg, oly sokat látott falak is.
És szólnék még arról, hogy talán ez a műtét rálökött arra az útra, amit mindeddig kerestem. Talán megtaláltam a szakterületet... Hisztek a véletlenekben? Vagy inkább a sorsban? Akárhogyis... Ez a sok kedvesség, s kézzel fogható csoda... Azt hiszem végre tudom, mit kell tennem.

Hála és szeretet tölt el. A kórházi dolgozók, a családom és a barátaim felé.
Köszönöm.
Minden egyes reggel, melyen szemem e világra nyílik, egy ajándék. A napsugár, a fák, a kék ég..A levegő a tüdőmben, a szívem pulzálása. A mosolyok, a könnyek. S ott a lehetőség mindig. Minden egyes nap, perc magában hordozza a lehetőséget...Hogy tégy valamit, egy lépést előre, hogy mosolyogj, hogy segíts valakin, hogy rájöjj valamire, hogy ne add fel, hogy újabb kérdést tegyél fel, hogy megtaláld az utad, hogy szeress, hogy ölelj, hogy ne félj többé, hogy ne bánts többé, hogy szabad légy, hogy máshogy dönts, hogy változtass, hogy fejlődj, hogy fejlessz, hogy figyelj, hogy nevess...Hogy ÉLJ!